Az F1-ben a Porsche már a kezdeti időkben is jelen volt, 1957-ben konstruált négyhengeres motorja eleinte versenyképtelen volt, de akkor még csak hébe-hóba próbálkoztak egy-egy versenyhétvégén. 1960-ban az Olasz Nagydíjon egészen jó eredményt értek el, Edgar Barth a hetedik, Hans Herrmann pedig a pontszerző hatodik helyen ért célba. 1961-ben már a teljes szezont végigversenyezték, nem is rosszul, három második helyezést szerzett Dan Gurney, bár a győzelem még nem jött össze. Összesen 22 pontot gyűjtöttek és a konstruktőri 3. helyet szerezték meg.
1962-ben meglett a futamgyőzelem is, Dan Gurney Franciaországban állhatott a dobogó tetejére, majd Németországban még egy harmadik helyezés is meglett neki, igaz, itt csak az összetett 5. helyet szerezte meg az istálló. A költségek azonban meredeken emelkedtek, így a Porsche jó időre felhagyott az F1-gyel.
A Porsche a McLaren motorszállító partnereként érkezett vissza bő húsz évvel később. A turbómotorok aranykorukat élték, a McLaren a lassúcska Ford-erőforrást cserélte 1983-ban az évad közepén Porschéra. 1984-től éveken át nehéz volt megverni őket, ugyan nem feltétlenül a legerősebb motor volt, de a riválisoknál jóval megbízhatóbbnak bizonyult és kiváló fogyasztása miatt a McLarennek sokkal kevesebbet kellett spórolnia verseny közben. 1984-ben konstruktőri és egyéni világbajnoki cím Niki Laudával, egy évvel később ugyanez, de már Alain Prosttal.
1986-ban közel sem volt a leggyorsabb versenyautó a wokingiaké, de a fogyasztás és a megbízhatóság még mindig a kezükre játszott. A Williams-Honda formáció, valamint a BMW turbója már 1000 lóerő felett járt, míg a Porsche mindössze 850 lóerő körül teljesített. Prost remekül használta ki, hogy Piquet és Mansell egymástól vett el fontos pontokat, a francia pedig az utolsó futamon megkaparintotta a világbajnoki címet, a konstruktőröknél a Williams diadalmaskodott. 1987-ben nem rúgtak labdába a végső győzelem tekintetében, három futamgyőzelem így is Prost neve mellett, de az autó ebben az évben már megbízhatónak sem volt mondható, a Williams-Hondák taroltak, senki nem tudott igazán közel kerülni hozzájuk az év végi összesítésben. Piquet nyert végül Mansell előtt, aki az utolsó két futamon sérülés miatt nem tudott rajthoz állni.
A McLaren a Hondával állt össze 1988-ra, a Porsche három évig nem volt jelen a száguldó cirkuszban. Aztán 1991 előtt robbant a bomba, a német gyártó egy V12-es szívómotorral visszatér a Footwork-Arrows istálló partnereként. Óriási reményt fűztek ehhez mindkét részről, végül minden idők egyik legnagyobb bukása lett az eredmény. Az erőforrás rendkívül nehéz volt és méretre is óriásira sikeredett, újra kellett tervezni emiatt a kasztnit. Lóerőhátránya szemmel is látható volt még a középmezőny autóihoz képest. Michele Alboreto már azzal is bravúrt hajtott végre, hogy az első hat futamból négyszer kvalifikálni tudta magát (Caffi és Johansson egyszer). A kockás zászlót egyszer sem látták meg, mert az autó még megbízhatatlan is volt, többnyire a motor adta meg magát. Az istálló Mexikó után bedobta a törölközőt és leváltotta a borzalmas motorkonstrukciót a megbízhatóbb és kicsit gyorsabb Fordra. Ezzel legalább négy célba érés sikerült, de a Footworknek az igazi megváltás 1992-ben következett be a versenyképes Mugen-Honda motorral, Alboreto többször is pontot szerzett, az autó a középmezőny stabil tagja lett. A Porsche égése viszont akkora volt, hogy azóta sem láthattuk a Formula-1-ben. Talán 2021-től ismét csatlakoznak.
