Nem kellett sokat várni a Formula-1-es szezon kezdetére az 50-es években: az Argentin Nagydíjat ekkor hagyományosan januárban tartották, 1958-ban például január 19-én. A korai indulásnak persze megvoltak a hátrányai is: egy meglehetősen szegényes mezőny, mindössze 10 autó sorakozott fel a Buenos Aires-i versenypályán.
Az egyetlen gyári csapat, amely rajthoz állt, a Ferrari volt Mike Hawthorn, Peter Collins és Luigi Musso tragikus sorsú hármasával, akik közül alig egy év múlva már egyik sem volt életben. A Vanwall és a BRM nem készült el az új üzemanyagszabályoknak megfelelő autójával, előbbi alakulat pilótája, Stirling Moss azonban ott volt a mezőnyben Rob Walker privát csapatának öregecske Cooperével. Rajtuk kívül csak Maseratik szerepeltek: a gyári csapat előző év végén kiszállt a mezőnyből, ezért mindegyikük, így az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio is privát masinát vezetett.
A Maestro ezzel a géppel is megszerezte a pole-pozíciót Hawthorn, Collins, és Jean Behra előtt az eredetileg 400 kilométeresre kiírt versenyre, amelyet a forróság miatt 313-ra rövidítettek le. Ez a lefaragás késztette arra Moss csapatát – akik csak a hetedik helyről várhatták a versenyt –, hogy számításba vegyenek egy merész taktikát: kiállás nélkül teljesíteni a futamot. Mivel a Cooper kerekeit négy csavar rögzítette, két teljes kört veszítettek volna a lecserélésükkel, ellentétben a Ferrarikkal és Maseratikkal, melyekkel sokkal könnyebb volt a bokszutcai személyzet dolga.
A rajt után Behra rögtön átvette a vezetést, miközben Collins, az egyetlen kieső az első kört sem tudta befejezni. Később Hawthorn, majd a 10. körben Fangio került az élre. Ezalatt Moss is felhívta magát a figyelmet Musso, Behra, végül pedig Hawthorn megelőzésével – a második helyen találta magát.
Az angol igazán nagy pillanata azonban akkor következett, mikor Fangio és a többi rivális sorban kiállt kereket cserélni, ő pedig tekintélyes előnnyel az élen találta magát. Természetesen a használt abroncsokkal a különbség folyamatosan csökkent, Behra megpördülése és Fangio rakoncátlankodó motorja azonban megint csak Mossnak kedvezett. Musso örökölte meg az üldöző szerepét, de sokáig arra számított, hogy Moss, akinek kezdtek darabokra esni abroncsai, ki fog állni: mikor aztán rádöbbent, hogy a cooperesnek esze ágában sincs látogatást tenni a bokszutcában, a gázra lépett. A 80 körös verseny végéig azonban már nem tudta megelőzni az évet győzelemmel nyitó Mosst, mindössze 2,7 másodperccel maradt le tőle.
A Rob Walker Racing pilótáját – akinek 2 órát és 19 percet kellett lankadatlanul vezetnie – két ferraris vette körbe a dobogón, Hawthorn, aki a szezon későbbi folyamán a már Vanwallben ülő Moss-szal csatázott a világbajnoki címért (melyet végül megnyert), harmadikként zárta a futamot. Fangio végül negyedik helyen futott be a privát Maseratival karrierje utolsó előtti versenyén.
Stirling Moss győzelme azért is különleges, mert a Cooper autójával a gyári csapat előtt szerezte meg a márka első nagydíjsikerét – ugyanezt eljátszotta egy évvel később egy Lotusszal is, szintén Rob Walker színeiben hamarabb szerzett győzelmet, mint a gyári Lotus istálló. Ennél fontosabb azonban, hogy ez volt az első győzelem, melyet farmotoros autó szerzett – a Cooper épített hagyományosan ilyen konstrukciót –, habár ennek jelentőségét akkor még nem lehetett egyértelműen felismerni Mossék taktikai húzása miatt.
