1944-ben ezen a napon augusztus 9-én, Franciaország németek által meg nem szállt területén látta meg a napvilágot Patrick Depailler, aki bár soha nem jutott el a világbajnoki címig, sőt futamgyőzelmet is mindössze kettőt aratott, mégis az 1970-es évek meghatározó alakjai közé tartozott.
Ez két okból fakadt, vitathatatlan tehetsége mellett életstílusával is kitűnt a mezőnyből – leginkább James Hunthoz lehet hasonlítani őt ezen a téren, semmit nem tagadott meg magától. Karakterét talán egy 1980-ban készült fénykép ragadja meg a legjobban: egy borzas hajú, szemmel láthatólag roppant laza figura üldögél az Alfa Romeo cockpitjében, arcán hatalmas napszemüveg, szájában cigaretta.
A dohányzásnál és az italnál is nagyobb szenvedélye volt azonban a veszély hajszolása, a versenyzés által nyújtott adrenalin kevés volt számára, máshol is kereste az izgalmakat. 1979-ben nem sokkal második futamgyőzelme után a bajnoki összetett negyedik helyén állva volt kénytelen feladni a szezont, amikor egy ejtőernyős balesetben súlyos sérüléseket szenvedett.
Ekkor már a mezőny elismert versenyzői közé tartozott a Formula-1-ben hét évvel korábban, Ken Tyrrell csapatában debütáló francia. 1972-ben még csak két futamot kapott, majd két évvel később, Stewart visszavonulása és Cevert halála után lett a csapat állandó versenyzője. Uncle Ken a szerződésébe foglalta, hogy amíg náluk versenyez, távol kell tartania magát a veszélyes szórakozásoktól. „Élete végéig olyan volt, mint egy kisgyerek” – mondta később róla a legendás csapatfőnök.
A megelőző szezonban, 1973-ban egyébként szintén lehetőséget kaphatott volna néhány versenyen a Tyrrelltől a francia, ám motorbalesetben lábtörést szenvedett, így maradt az F2 arra a szezonra. Ráadásul idő előtt visszatért az autóba, s a szóbeszéd szerint cipőfűzővel kötötte lábát a pedálhoz, különben nem is tudta volna nyomni a gázt még mindig sérült lábával. A fájdalmat mindig jól tűrte, egy 1976-os versenyen menet közben benzin ömlött rá, de így is a második helyen ért célba.
Depailler összesen öt teljes szezont töltött a Tyrrellnél, 78 futamon 18 dobogós helyezést szerzett, közte egy győzelmet az 1978-as Monacói Nagydíjon. Ekkor, a szezon egyharmadánál vezette is a bajnoki összetettet, ám miután a hátralévő tizenegy futamon csak háromszor tudott pontot szerezni, s nem kevesebb, mint hét alkalommal kiesett, esélye sem volt még a legjobb háromba kerülni sem. Legjobb szezonja így nem is ez volt, hanem az 1976-os, amikor összesen öt második és három harmadik helyet szerzett, s a negyedik pozícióban zárta a bajnokságot.
Végül 1979-ben érkezett el a váltás ideje, amikor a Cosworth-motorra váltó Ligier csapathoz igazolt. A szezon jól kezdődött, a második futamon dobogóra állhatott, az ötödiket meg is nyerte, ám az évad derekán következett a már említett ejtőernyős baleset. Amikor felépült, már nem volt helye a Ligier-nél, ekkor szerződött az Alfa Romeóhoz, mely 1951 óta első teljes F1-es szezonjára készült.
Az autó kétségkívül gyors volt, Long Beach-en például a harmadik rajthely lett Depailler-é, ellenben roppant megbízhatatlannak bizonyult. A szezon első nyolc versenye közül egyedül a Dél-afrikai Nagydíjon tudott célba érni a francia, akkor is 25 kör hátrányban a műszaki nehézségek miatt. A Német Nagydíjat megelőzően egy teszten vett részt a csapat Hockenheimben, hogy minél jobban felkészülhessenek a soron következő futamra.
A tesztre 8 nappal Depailler 36. születésnapja előtt, augusztus 1-én került sor, pontosan 21 évvel azt követően, hogy gyermekkori hőse, Jean Behra életét vesztette Németországban. A nagy sebességű Ostkurvében az autó ismét meghibásodott, ám ezúttal ez végzetesnek bizonyult: a felfüggesztés törése miatt Depailler a korlátnak csapódott, s halálos fejsérüléseket szenvedett.
Néhány nappal halála előtt Depailler-től egy francia magazin megkérdezte, hogy aggódik-e amiatt, hogy bármikor belehalhat a versenyzésbe. „Tudom, hogy az életembe kerülhet, de ha abbahagynám, elveszíteném az életem értelmét...” – felelte.
