Vannak a Formula-1 történetében olyan versenyzők, akik valóban érdemtelenül kerültek a királykategória közelébe, holott tehetségük és eredményeik alapján semmi keresnivalójuk nem lett volna a sportágban, elég csak az elmúlt két évtizedből Esteban Tuerót, Yuji Idét vagy Sakon Yamamotót említenünk. Ám vannak olya versenyzők is, akik egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen, s bár kétségkívül nem arra születtek, hogy világbajnokok legyenek, annál talán többet érdemeltek volna, mint hogy az F1 kutyaütői közt emlegessék nevüket.
Mai Retro cikkünk főszereplője, a 41. születésnapját ma ünneplő Toransuke Takagi inkább az utóbbi kategóriába tartozik. Szintén versenyző édesapja korán gokartba ültette, 13 éves korában már bajnoki futamokon indult, s miután több országos címet szerzett, 1992-ben, 18 esztendősen váltott formulaautókra. Első évében futamokat nyert a Formula Toyota szériában, majd a következő esztendőben ő váltotta Jacques Villeneuve-öt a TOM’s F3-as csapatában.
Ekkoriban figyelt fel rá Ayrton Senna korábbi F1-es csapattársa, Satoru Nakajima, aki felvitte őt a japán Formula-3000-es bajnokságba – ez a Formula Nippon, illetve a mai Super Formula közvetlen elődje volt. A széria bajnokai közt számos ismert nevet találunk: 1997-ban Ralf Schumacher, egy évvel később Pedro de la Rosa, míg 1999-ben Tom Coronel nyert. Takaginak ugyanez nem sikerült, a legközelebb 1995-ben járt hozzá, amikor az utolsó futamon veszítette el a bajnoki címet – érdemes megemlíteni a harmadik helyezett nevét, akit megelőzött: Tom Kristensen.
A következő évben aztán csak negyedik lett Schumacher és két honfitársa mögött, de gyorsasága így is elég volt ahhoz, hogy a Tyrrell F1-es csapata szerződtesse, mint tesztpilótát. Legnagyobb balszerencséjére akkor igazolt a nagy múltú csapathoz, amikor az végleg leszállóágba került... A következő évben aztán, természetesen jórészt támogatóinak köszönhetően, megkapta a nagy lehetőséget, és a Tyrrell állandó versenyzője lett.
Takagi F1-es karrierje fantasztikusan kezdődött, hiszen a 13. rajthelyet szerezte meg első időmérőjén, közvetlenül a nagyok és a középmezőny eleje mögött, csapattársa mellett mindkét Stewartot, Prostot, Arrowst és Minardit megelőzve. Ezt a remeklést Argentínában is megismételte, csapattársát, Ricardo Rosset-t pedig szinte kivétel nélkül megverte. Takagi az időmérőkön rendre a maximumot hozta ki a roppant gyenge Tyrrell-Fordból, a versenyeken azonban igen megbízhatatlan volt – az ausztráliai jó rajthelyet például már a második körben eldobta.
A pontszerzésre persze esélye sem volt a gyenge autóval, a Tyrrell pedig az év végén megszűnt, így kénytelen volt új állás után nézni. A Sauber egy ideig érdeklődött utána, ám megbízhatatlan vasárnapi teljesítménye miatt végül letettek a szerződtetéséről. Az Arrows viszont tárt karokkal fogadta, már csak szponzora, a PIAA miatt is.
Első versenyén rögtön közel került a pontszerzéshez, ám két másodperccel lecsúszott a hatodik helyről, mely így újonc csapattársáé, de la Rosáé lett. A szezont egyébként ugyanaz jellemezte, mint az előzőt: jó tempó és erős teljesítmény szombaton, megbízhatatlanság és rengeteg kiesés vasárnap – a szezon második felének nyolc versenyén egyszer sem ért célba, igaz, a nyolcból hatszor műszaki hiba miatt esett ki.
A Formula-1 talán túl nagy falat volt Takagi számára, de az is bizonyos, hogy mindkét évben a mezőny egyik leggyengébb technikáját kapta a kezébe, így nem volt egyszerű feladata. Hogy ennél talán többre is képes lehetett volna, azt az elkövetkező évek jól mutatják: 2000-ben valóságos mészárlást rendezett a Formula Nipponban, a tízből nyolc futamot nyerve a széria történetének legdominánsabb szezonját produkálta, majd négy éven át a tengerentúlon szerepelt, 2003-ban az Indy 500-on a hetedik rajthelyről indulva végzett ötödikként, így ő lett az év újonca. Ráadásul még egy teszt erejéig egy F1-es autóba is visszaülhetett, a 2002-es Toyotát próbálhatta ki.
Takagi 2005-ben visszatért Japánba, és még abban az évben bajnoki címet szerzett a Super GT-sorozatban Yuji Tachikawa partnereként – olyan nevek voltak a mezőnyben, mint Andre Lotterer, Michael Krumm vagy épp Benoit Treluyer... Ezt követően viszont elmaradtak az eredmények, a következő két évben még szerzett egy-egy győzelmet, a katasztrofálisan alakuló 2008-as szezont követően viszont úgy döntött, hogy nem folytatja tovább.
