A McLaren, amely akkor még csak 10. születésnapját ünnepelte, a konstruktőri bajnokság harmadik pozícióját szerezte meg 1973-ban, a következő évben pedig ütőképes csapattal készült még feljebb törni. Az 1967-es szezon végső győztese, Denny Hulme mellé Emerson Fittipaldi érkezett, akkoriban minden idők legfiatalabb világbajnoka, aki 1972-ben, 25 évesen hódította el a trófeát. 1973-ban esélyesnek tűnt az ismétlésre, az autó megbízhatósági problémái miatt azonban végül alulmaradt Jackie Stewarttal szemben. Stewart címvédés helyett visszavonult, Fittipaldi pedig otthagyta a Jim Clark óta a siker zálogának számító Lotust. A már említett Tyrrell és Brabham jöhetett volna még szóba, mindkettő mögött világbajnoki múlt állt, ő azonban a fiatal és eddig kevésbé eredményes McLarent választotta.
Fittipaldival együtt komoly támogató is érkezett az istállóhoz, a Marlboro, amely közölte a brazillal, bármelyik csapatot is választja, ők követni fogják. Ekkor született meg a festés, amely egészen a 90-es évekig meghatározta a McLaren ikonikus autóinak kinézetét. Egy harmadik kocsit is indított a csapat, a dohányóriás és a Texaco helyett a régi szponzor, a Yardley fényezésével. Ebben az M23-ban is világbajnok ült, ám kicsit másféle: Mike Hailwood, aki kilencszer nem talált legyőzőre a gyorsasági motorozás legmagasabb szintjén, ezután pedig John Surteeshez hasonlóan ő is autóversenyzésbe kezdett.
Mai szemmel nehezen elképzelhető, hogy új csapatával Fittipaldi már január 27-én pezsgőt bontott az első győzelem örömére, és ennél is hihetetlenebb, hogy nem a Brazil Nagydíj volt az évad nyitó fordulója. Két héttel korábban, az argentin nyár közepén bőgtek fel először a motorok, Denny Hulme pedig nyert. Ekkor még kevesen sejthették, hogy ez volt az új-zélandi utolsó futamgyőzelme, aki a szezon végén abbahagyta a Formula-1-ben versenyzést. Fittipaldi 10. helyen ért célba, egy nem működő gyújtógyertya miatt a bokszba is be kellett térnie – nem ilyen kezdésről álmodott.
De pontosan ilyen folytatásról! Egy évvel azután, hogy hazai versenyén, az első interlagosi vb-futamon nyert a Lotusszal, a McLaren-Forddal megszerezte a pole-pozíciót ugyanott. Habár a rajtnál Carlos Reutemann (Brabham) és tavalyi csapattársa, Ronnie Peterson (Lotus) is megelőzte, a 16. körben már ő állt az élen. A Stewart visszavonulása miatt szokatlan módon 1-es rajtszámmal versenyző – a rejtély magyarázata, hogy a konstruktőri bajnok a Lotus lett – svéd Peterson defektet kapott, Fittipaldi győzelmét így senki sem fenyegette, legalábbis versenyzőtársai közül. Az időjárás könnyen megkeverhette volna a lapokat, a 40 körösre tervezett versenyt azonban a 32. körben a leszakadó zivatar miatt megszakították, és nem indították újra.
A karrierje 10. sikerét ünneplő Fittipaldi mellé Clay Regazzoni és Jacky Ickx állhatott fel a dobogóra a Ferrari és a Lotus színeiben (bár Regazzoni sötétkék overallt viselt). Az eredménylistán mögöttük következett a másik hazai versenyző, Carlos Pace, akinek a pálya ma már nevét viseli. Ronnie Peterson végül az egy pontot érő hatodik helyen végzett. A balszerencsés Carlos Reutemann, aki hazájában a győzelmet bukta el, ezúttal a dobogós helyről esett fokozatosan hátra az egyre rosszabbodó tapadás miatt, végül ismét kicsúszott a legjobb hat közül. Fittipaldi csapattársai közül Hailwood pontot szerzett, Denny Hulme azonban a legjobb tíz közé sem fért be.
A mezőnyben szerepelt Niki Lauda, aki első évét teljesítette a Ferrarinál (ő már a harmadik körben kiesett), és James Hunt, Fittipaldi későbbi utódja, ekkor még a Hesketh tagjaként. A páros még aligha sejtette, hogy a következő három szezon világbajnoki címeit ők fogják megnyerni, mindketten pályafutásuk elején jártak. A kétszeres bajnok Graham Hill épp ellenkezőleg, a brit veterán, aki 1958 óta versenyzett a Forma-1-ben, 1974 után már nem futott több teljes szezont. Meg kell emlékezni Peter Revsonról is, aki utolsó nagydíján vett részt, a következő, dél-afrikai verseny előtti tesztelésen életét vesztette.
Emerson Fittipaldi az évad folyamán még két futamot nyert Belgiumban és Kanadában, a szezon végén pedig megszerezte a világbajnoki címet három ponttal Clay Regazzoni előtt – a McLaren első egyéni bajnoki trófeáját.
