Több fajtája van azoknak a se Istent, se embert nem ismerő férfiaknak és nőknek, akik egész életüket a sebesség bűvöletében élik: vannak, akik megelégednek a sportkocsik nyújtotta élménnyel, a jobbak (és sok esetben a vastagabb pénztárcájúak) versenysorozatokban próbálják ki magukat, de akadnak olyanok is, akik a leggyorsabbak akarnak lenni földön, vízen, de akár levegőben is. A brit Donald Campbell egy volt közülük, és sok más, őrültnek bélyegzett társához hasonlóan már az ő sorsa is előre elrendeltetett.
Édesasapja, a néhai Malcolm Campbell szintén odáig volt a gyors járgányokért, és az első világháború előtti különféle autós-motoros megmérettetések odáig vezettek, hogy saját autóval próbáljon a sebességi rekordok megdöntésére indulni. 1924 és 35 között kilenc szárazföldi rekordot döntött meg, ő lett az első ember, aki egy autót 300 mérföld/óra fölé tudott hajtani, emellett négyszer lett a világ leggyorsabbja vízen is Blue Bird-nek nevezett járgányaival (az elnevezés Maurice Maeterlinck 1908-as színjátékából ered).
Donald folytatta a családi hagyományt (édesapja agyvérzés következtében hunyt el – a természetes halál ritkaságnak számított a hozzá hasonlók körében), és ugyanazt az utat szerette volna végigjárni, mint amit inspirálója. Sikeres üzletember és képzett mérnök lévén eleinte az autózás úri hobbinak számított, de hivatását nagyszerűen tudta alkalmazni a későbbiekben, egyszemélyben volt önmaga menedzsere, ügyvédje, technikai affinitása pedig abban segítettek, hogy az általa vezetni kívánt járműveket ne csak nézze, hanem meg is értse folyamataikat.
Campbell 1949-ben kezdett neki a rekordokdöntési próbálkozásoknak, előbb a vízen, méghozzá az édesapja kezei között számtalan rekordot elért Blue Bird K4 csónakkal, melyet ő egyszerűen Bluebird K4-nek nevezett. A csúcsra ezzel a masinával azonban nem sikerült feljutnia, hol meghibásodásoknak, hol pedig ellenfeleinek – az amerikai Stanley Sayersnek (Slo-Mo-Shun IV) és honfitársának, John Cobbnak (Crusader) – köszönhetően. Cobb komoly kihívónak bizonyult, de 1952 szeptemberében a Loch Ness-i tavon gyakrolova életét vesztette. Campbellt megrázta társa halála, de továbtra is töretlenül próbálkozott elérni álmait.
Olyannyira, hogy 1953 elején saját projekten kezdett dolgozni, ami egy éven belül a keresztségben a Bluebird K7 nevet kapó csónakban vált valósággá. Az erőfeszítések meghozták a jutalmukat, hiszen 1955 júliusa és 1964 decembere között Campbell hétszer döntötte meg a világrekordot, előbb az Ullswater-tavon, majd a nevadai Lake Meaden, aztán ismét otthon, az angliai Conistin tavon zsínórban négyszer, utoljára pedig a nyugat-ausztráliai Dumbleyung taván. Amíg 1955-ben 325,6 km/h-val állította fel a csúcssebességet, addig 1964-ben ezt 444,71 km/h-ra javította meg!
Persze nem ment minden simán, sokszor meghibásodások és kedvezőtlen időjárási körülmények garmadája akadályozták meg abban, hogy el tudja érni a kívánt sebességet – nyughatatlanságával azonban nem csak a pályán aratott sikert: 1957-ben a Brit Birodalom Rendjének parancsnoka lett.
Campbell még javában harcolt a vízen, amikor elhatározta, hogy nem elégszik meg azzal, hogy a világ leggyorsabb hajóját vezetheti. A leggyorsabb földön elért sebességrekordot is magáénak akarta tudni, ezért megbízta a hajóját is tervező Norris Brothers-t az ultramodern Bluebird-Protheus CN7 megépítésével. Donald nem csak saját dicsőségére hajtott, hiszen jóval a kitüntetés előtt elkötelezte magát, hogy minden sikert Angliának ajánl majd, a CN7-tel pedig szigetországi autóiparban tevékenykedők színe-javát (Dunlop, British Petrol, Smiths Industries, Lucas) csatlakoztatta projektbe.
A jármű 1960 tavaszára lett kész, és az első goodwoodi próbakörök után jöhetett az igazi megmérettetés a Bonnevillei sóstó kiszáradt medrében. A CN7 végsebességét 750-800 km/h körülire saccolták, és tekintve, hogy a rekordot John Cobb 1947-ben 634,397-tel állította fel, minden esély megvolt rá, hogy Cambell kerüljön a lista élére. Ebből azonban nem lett semmi, hiszen sikeresnek tekinthető gyakorlófutások után a hatodik próbálkozás során a brit 576 km/h-nál bukott, és a felismerhetetlenségig összetörte autóját.
A körülményeket tekintve őmaga kisebb sérülésekkel (koponyatörés, dobhártyaszakadás) szállt ki a CN7-ből, de elhatározta, hogy ismét nekiveselkedik, már csak apja emlékéért is. A Bluebirdöt újjáépítették, és 1963 elején Campbell ismét készen állt a megmérettetésre. A rekordkísérletre azonban már nem Utahban, hanem a főszponzor BP javaslatára Dél-Ausztráliában, az Eyre-tavon került sor. Campbell is úgy érezte, hogy a Bonneville túl rövid (18 km) egy ilyen kísérlethez, és a felülete sem felelt meg kívánalmainak – szemben az Eyre 32 kilométeres hosszával…
A természettel azonban nem lehet játszani: noha kilenc évig nem esett a tó területén, a próbakörök alkalmával csepegni kezdett, a kísérletet pedig elmosta az eső, úgy ahogyan a megismételt futáson, 1963 májusában is. Campbellt jogtalanul kiritzálták a sajtóban a projekt félrecsúszása miatt, két hónappal a balsikerű ausztrál túrát követően pedig egy amerikai, Craig Breedlove 655,73 km/h-val új sebességi rekordot állított fel (Igaz, az FIA ezt nem ismerte el hivatalosan, mert négy helyett három keréken közlekedett). A dolgok ettől rosszabbak már nem is lehettek volna, igaz? Dehogynem, hiszen ’64 tavaszán ismét közbeszólt az eső, és a folyamatos kudarcok vége az lett, hogy a British Petrol lelépett. Szerencsére, hogy az ausztrál olajvállalat, az Ampol segítő kezet nyújtott neki, így folytatódhattak a munkálatok.
Így jött el 1964 júliusa, ahol Campbell a helyenként még mindig nedves pályán mindent beladott, és megtörte az átkot: 648,73 km/h-val hivatalosan ő vált csúcstartóvá. Ebben az évben állította be utolsó rekordját vízen is, ezzel mindmáig az egyetlen maradt, aki egy éven belül sem vízen, sem földön nem talált legyőzőre.
Az élet azonban nem állt meg, és újabb koncepció jelent meg a szeme előtt: a Bluebird Mach 1.1-es rakétaautó. „Az amerikaiak már régóta ezzel kísérleteznek, így tragikus képet festene a brit iparról a világ szemében, ha mi nem szállnánk be és győznénk ebben a versenyben. […] Három éven belül kész is lehet az autónk” – nyilatkozott Campbell 1965. július 7-én. Az 1350 km/h-ra tervezett jármű azonban sosem készülhetett el, hiszen másfél év múlva közbeszólt a rekorder tragédiája.
1967. január 4-én a Coniston Water-en próbálgatta a K7-et újabb vízi rekord felállítása érdekében, amikor a próbálkozás második (visszafelé haladó) szakaszán, 183 méterrel a „cél” előtt a Bluebird a lebegőbe repült, és szétroncsolódva vágódott vissza a víz felszínére. Az első szakaszon 478 km/h-s sebességet ért el, a baleset pedig 483 km/h-nál történt, amikor a hajó 15 méteres magasságba emelkedett. A világ leggyorsabb embere azonnal életét vesztette.
A tragédia okairól számtalan feltételezés született a hullámokon az újratankolás elmulasztásáig, de legtöbben azt a verziót tartják valószínűnek, hogy Campbell túllépte a Bluebird aeordinamikai stabilitásának határait. Sőt, a videofelvételek tanulmányozása után észrevették, hogy a hajó víztől történő elemelkedése után felkavarodott a víz, ezért nem tudott a K7-es továbbsiklani, ahogy előtte számtalanszor.
Noha a baleset után egy nappal azonosították a hajó roncsait, a sebesség megszállotjának holttestét nem sikerült megtalálni. Csak 2000-ben kezdték el ismét a keresést, amikor egy brit búvár, Bill Smith-t meghatotta a Marillon-együttes Campbell emlékére írt „Out Of This World” című dala. A Bluebird Project keretében 2001. május 28-án emelték ki Donaldot és hajójának maradványait, a méltó végtisztességet pedig a hozzátartozók szeptember 12-én adhatták meg neki. Noha minden rekordját felülmúlták azóta, Campbell örökre beírta magát a világ leggyorsabbjai közé.
