DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. november 21. csütörtök
Retro

Retro – Születésnapos a Maserati

Egy évszázad hosszú idő: természetes, hogy ezalatt megfordult az F1-ben is, ahol világbajnoki címig jutott el. Benzingőztől megrészegült testvérek műhelyeként indult az egész.

Rodolfo Maserati mozdonyvezetőként kereste kenyerét, fiait inkább az autók érdekelték: nem kevesebb, mint hat volt belőlük, közülük öten léptek mérnöki pályára. A legidősebb, Carlo kerékpárokra szerelt egyhengeres motorokat, amelyekkel a századfordulón 50 km/h-s sebességet ért el: akkoriban ez rekordnak számított. Nem ő alapította azonban meg a családi vállalkozást, hanem a sorban a harmadik, Alfieri, aki már 16 éves korában dolgozni kezdett az Isotta Fraschininél, ahova Carlo ajánlotta be.

Alfieri, Ernesto, Bindo és Ettore Maserati a műhely előtt – Carlo 1910-ben elhunyt


A cég, amelyet 1914. december 1-jén, Bolognában jegyeztek be, mi mással, mint versenyzéssel foglalkozott eleinte – először az Isotta Fraschini modelljeit építette át, majd a Diattónak készített versenyautót. Az első Maserati csak 1926-ban készült el, ezen bukkant fel jelzésként a háromágú szigony, amelyet a testvérek sorából kilógó Mario tervezett – ő mérnök helyett művész lett, az emblémát a bolognai Neptun-szökőkút inspirálta.

Alfieri egyben versenyző is volt, a Tipo 26 pedig a másfél literes kategóriában rögtön megnyerte a legendás Targa Floriót, az 540 kilométeres távot 8 óra és 37 perc alatt teljesítette. A Maserati 1929-ben világrekordot is felállított: tíz kilométeren Baconin Borzacchini 246 km/h-s átlagot teljesített, ez a csúcs nyolc évig maradt meg. A következő évben Borzacchini a márka első nemzetközi győzelmét szerezte Tripoliban, a monzai Olasz Nagydíjon pedig, ahol először csaptak össze a Ferrarival, kisajátították az egész dobogót.

Alfieri az 1926-os Targa Florión a Tipo 26-tal. Mellette szerelője utazik, aki nélkül akkoriban senki sem indult autóversenyre

Alfieri egy súlyos balesetben Szicíliában elveszítette egyik veséjét, végső soron ez vezetett halálához 44 éves korában. Bindo, Ernesto és Ettore Maserati vitték tovább a céget. 1937-ben adták el azt a nagyiparos Adolfo Orsinak, ekkor költöztek át Modenába. 1948-ban mutatták be első autójukat, amelyet nem versenypályára, hanem a közutakra szántak, az Alfieri előtt tisztelgő A6-ot. Később 1968-ban a Citroen, 1993-ban a Fiat kezébe került a vállalat, azután pedig éppen a nagy riválishoz, a Ferrarihoz, mígnem Sergio Marchionne, a Ferrarit birtokló Fiat vezére az Alfa Romeóval és Abarth-tal csoportosította egybe.

A Maserati már a legelső Formula-1-es világbajnoki versenyen jelen volt, 1950-ben, Silverstone-ban. A másodikon, Monacóban Louis Chiron dobogóra állt. Még három évet kellett várni az első futamgyőzelemre, amelyet Juan Manuel Fangio szerzett meg az 1953-as Olasz Nagydíjon. Az argentin megnyerte a következő szezon első két futamát is, de csak addig maradt az Officine Alfieri Maserati istállóban, amíg el nem készült a Mercedes domináns W196-osa. Fangio besöpörte a bajnoki címet, amelyet a statisztikák mindkét konstruktőr számára jóváírnak, de valójában sokkal inkább a Mercedes érdemének nevezhető.

 

Pirelli-reklámnak álcázott összefoglaló az 1953-as Olasz Nagydíjról, a Maserati első F1-es győzelméről

1956-ban Stirling Moss végzett második helyen a bajnokságban, a már Ferrarit vezető Fangióval szemben maradt alul. A két gyár ellentéte – a Ferrari napra pontosan 15 évvel fiatalabb – klasszikus városi rivalizálás volt: mindkettő Modenában székelt, a Via Emilia két oldalán, egymástól alig egy mérföldre. Épp Fangio volt az (ismét), akihez a legnagyobb siker fűződött, a következő évben visszaült a 250F-be, és egy „igazi” bajnoki címet is szerzett a Maseratinak. Saját ötödik elsősége volt ez, ami egyben azt is jelentette, hogy minden egyes márkával világbajnokságot tudott nyerni, amivel versenyzett.

 

Stirling Moss és Juan Manuel Fangio: Ők ketten szerezték a Maserati kilenc Formula-1-es futamgyőzelmét

A Maserati negyedik autógyárként (harmadik olaszként az Alfa Romeo és Ferrari után) nyert bajnoki címet az F1-ben, a legnagyobb sikert követően azonban azonnal kiszálltak anyagi gondjaik miatt – a Maserati innentől az utcai autókra koncentrált. A nagyszerű 250F azonban privát autóként még 1960-ig a mezőnyben maradt, egy ilyennel teljesítette utolsó futamát Fangio. A modenaiak L4-es és V12-es motorjai pedig egy további évtizedig kihúzták: a Cooper csapat két versenyt nyert velük, John Surtees és Pedro Rodriguez révén.

A Maserati név az 1969-es Monacói Nagydíj rajtrácsán tűnt fel utoljára a Formula-1-ben, Vic Elford a hetedik, azaz utolsó helyen ért célba, a következő versenyen az öregecske privát Coopert már egy feltörekvő konstruktőr gyártmányára, a McLaren-Fordra cserélte.

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: