Vannak az igazán népszerű autós sorozatok a világban. Ott van az F1, a rali-vb, a Dakar, Amerikából a NASCAR... és ott van a ralikrossz, ami, bár tudni szoktuk, hogy létezik, amennyire tapasztaltam, mégsincs annyira szem előtt nekünk, magyaroknak. Pedig már csak a hétvégék lebonyolítása miatt is (rövid futamok a rövid pályákon, öldöklő küzdelem, lökdösődés, mindezt irgalmatlan gépszörnyekkel, kieséses rendszer, joker körök...), ha az ember megérti a szabályokat, és belenéz picit huzamosabb ideig egy-egy versenyhétvégébe, könnyen odaszegeződik a tévé, vagy most már talán inkább a monitor képernyője elé.
.jpg)
Nálam legalábbis ez volt a helyzet a ralikrossz-világbajnoksággal, amelynek lettországi állomására a Monster jóvoltából juthattam el. Bár FIA-rendezvény immár jó néhány éve, 2014 óta, az egész semennyire nem hasonlított a szintén az FIA égisze alá tartozó, nevezzük nevén, eléggé elitista (sem pozitív, sem negatív jelentést nem akarok társítani mögé, de hát ha egyszer az!), hanem a külsőségeket tekintve inkább egy nagy, sátras fesztiválhoz hasonlított. És ez nagyon jól állt az egész hétvégének.
A viszonylag lazább, kötetlenebb rendezvényen azért persze ott voltak azok a méregzsákok, amiket a vb-mezőny legendái, Sébastien Loeb, Mattias Ekström, Petter Solberg és az idei szezont legyaluló Johan Kristofferson, vagy éppen a magyarok, Szabó Krisztián, Kárai Támas, Szíjj „Jolly” Zsolt, Csucsu és Marton Gergely, akik az Európa-bajnokság két kategóriájában (Szabó és Kárai a nagyoknál, a Supercarsban, a többiek a Super 1600-ban) szintén kiválóan mentek, ha volt hozzá egy kis szerencséjük is.
Bár eredetileg azt terveztem, hogy szintisztán „médiásként” megyek ki, azért csak nem bírtam magammal és előbújt belőlem a szurkoló akár Zsolti, akár Kárai Tomi, na meg persze legmagasabban jegyzett versenyzőnk, Szabó Krisztián esetében is. Egyszerű dolgom nem volt, mert bár voltak még kint magyarok rajtam kívül, 20 ezer őrjöngő, Reinis Nitissért szorító lettet kellett volna lenyomnom, lenyomnunk. Megpróbáltam mindent pedig...
.jpg)
Szóval kiültem húszezer hangoskodó balti drukker közé, és olyat láttam, amibe örökre beleszerettem. Lökdösődések már a kvalifikációs futamok során, olyan öldöklő küzdelem, mintha nem lenne holnap, és a Q1 után nem lenne még Q2, Q3 és Q4 is, ahol lehetne pontokat gyűjteni a helyezések alapján. Mindenki, mindig, mindent egy lapra tett fel. Gyakorlatilag ottragadtam percekre-félórákra a lelátón akkor is, amikor egyébként mást terveztem volna.
És médiásként is kiélhette magát a rajongói énem. Ott sétálgattak és/vagy gurultak el mellettem olyan emberek, akik gyerekkorom megkerülhetetlen tényezői voltak. A Monster által leszervezett ebédet például a Volkswagen csapatánál tölthettem, ahol ott sertepertélt tőlem néhány lépésre a vb-csúcsmezőny döntőjét később megnyerő Kristoffersson vagy éppen gyerekkorom nagy kedvence (itt és most elárulom, hogy bármilyen más ralis csak a második helyig érhetett fel nálam Tommi Mäkinen mögött), a rali-világbajnok, néhány éve ralikrosszra váltó, és azóta már ebben a műfajban is a csúcsra érő csapattárs, Petter Solberg. Ha pedig éppen nem a VW-nél dőzsöltem, akkor úgy kellett félreugranom az igen nagy rössel érkező Loeb elől, illetve figyelhettem, hogy készülnek a számukra még mindig nem teljesen megszokott közegben a DTM-menők, Timo Scheider és Nico Müller.
Végül, de nagyon nem utolsósorban a magyarokra is büszke lehettem. az Európa-bajnokság Supercars-mezőnyében a döntőig imponáló magabiztossággal menetelő, ott csak egy kiforgatás miatt gyengébb eredményt elérő Szabó Krisztiánra, az egyik előfutamban Kárai Tamásra, aki úgy is nyerni tudott, hogy a rajtnál történt kiugrás miatt rásóztak még egy joker kört büntetéseként, illetve az S1600-ban döntőző két honfitársunkra, Szíjj Jollyra és Marton Gergőre.
Magával ragadó hétvége volt.
