Andris! Minden versenyre olyan hévvel készültetek, hogy öröm volt nézni. Változott valami?
- Tényleg úgy volt, hogy minden futam előtt be voltunk zsongva, és szinte számoltuk, hogy hányat kell még aludni. Mi külföldről jártunk haza, és csakis a versenyekre, de az egri pályák teljesítését követően megannyi kérdés forog a fejünkben. Itt nem arról van szó, hogy már nem szeretünk csapatni, és nem szeretjük a sebességet, csak vannak olyan dolgok, melyeket időnként, a szívünk GPS-e újratervez.
Beszéljünk arról, hogy számotokra mit nyújtottak az egri szakaszok, milyen volt a Citroen Saxo?
- Még a verseny előtt megmakacsolta magát a zsír új váltónk. Az ötödik fokozata gyártási hiba miatt lefogazott. Gyors megoldásnak jött egy szériaváltó helyette, hogy mégis el tudjunk rajtolni. Ezzel sem volt semmi gondunk, csak a várva várt eredmény elmaradt. Senki nem hibás ebben, sőt örülünk, hogy a Bakó Rally Team próbálta a lehető leggyorsabban orvosolni a problémát, hogy versenyezhessünk. Szerencsére ők mindig ilyen rugalmasak. Aztán, hogy egy kis edzés is legyen a karomban, az első gyors előtt megszűnt létezni a szervo, melynek következtében három napig olyan izomlázam volt, hogy elmondani nem tudom. Tehát most a karom kondiban van újra.
Mennyire kellett ismét összeszoknotok az autóval, hogy a komfortérzet megint csillagos ötös legyen?
- Az kis Saxo-t nem kell megszokni, inkább a gumikat, hogy jól válasszuk meg, mert most eléggé csúszkáltunk. De ez nem csak a gumin, hanem a felhordáson is múlott. Örülök, hogy így szervo nélkül is mindig össze tudtam szedni az autót a gyorsaságin. A féktávok még nincsenek meg, és két lassítót szétbombáztunk, és kétkerekeztünk is. Tényleg nem unatkoztunk. A lényeg, hogy a kategória 16 versenyzőjéből ennyi hercehurca után is 6. helyen végeztünk.
A verseny végkimenetele következtében elgondolkoztatok, hogy nem kéne többet versenyautóba ülni. Miért?
- Nehéz ezt megfogalmazni, a tragédia után. Amikor eljutott hozzánk a hír, számos gondolat kavargott a fejemben. Legfőképp az enyémben, ugyanis van családom, és van egy kisfiam is. Ott voltak velem a versenyen, és nem tudom mi lett volna, ha ez velem történik. Bele sem merek gondolni. Mégis megtettem, és agyaltam. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy Miskolcon talán még indulunk, és ott meglátjuk hogyan tovább. De az sem lehetetlen, hogy szögre akasztjuk a sisakot, és ennyi volt. Itt már nem magára gondol az ember, és nem félelemből teszi, ha abbahagyja, hanem felelősségből. Miskolc után meglátjuk hogyan tovább, és hogy egyáltalán kell-e ez nekünk.
Ezúton szeretnénk Szabó Attila navigátor családja és hozzátartozói felé Őszinte Részvétünket nyilvánítani! Nyugodj Békében Sporttárs!
