Jules Bianchi balesete kapcsán a köztiszteletben álló F1-es újságíró, Maurice Hamilton az ESPN oldalán idézte fel a legelső versenyt, melyen a sajtó munkatársaként részt vett: a tragikus emlékű 1977-es Dél-Afrikai Nagydíjat. Hamilton írásában arról elmélkedik, hogyan tud a Formula-1 közössége megbirkózni egy-egy súlyos balesettel, tragédiával.
„A suzukai események után megkönnyebbülve olvastam Karun Chandhok egy cikkét, aki profi autóversenyzőként tudhatja, miről beszél. A szocsi hétvégére így reagált az egykori F1-es: ’Nagyon érzéketlennek és igazán dühítőnek találtam azt, hogy milyen gyakran megkérdezték a versenyzőket és a csapattagokat arról, hogy gondolnak-e Jules-re, és hogy hogyan tudnak a munkájukra koncentrálni. Nem kell őket minden egyes percben arra emlékeztetni, hogy az F1-es család egy tagja az életéért küzd, és semmit nem tehetnek érte azon kívül, hogy imádkoznak.’
Újságíróként én is tudom, mennyire nehéz megtalálni a vékony határvonalat az érzelmek ábrázolása és az érzéketlenség látszata közt, akár úgy nem törődsz eléggé a dologgal, akár úgy, hogy túlzásba viszed. Arról szól ez az egész, hogy miközben a munkádat végzed, meg tudd tartani az egyensúlyt a tények közlése és a túlzott érzelemábrázolás közt.
Itt számít a tapasztalat. Úgy hiszem, Damon Hill és Martin Brundle remekül elemezték a suzukai helyzetet a Sky Sportson, egyszerűen azért, mert ők valóban értik, mi motiválja a versenyzőket az izgalmas helyzetekben, s mi az ilyen rettenetes pillanatokban. Mindketten pilóták voltak, most pedig próbálják azt az övékétől nagyon eltérő, és véleményem szerint sokkalta nehezebb profi hozzáállást alkalmazni, mely a tudósító szerepével jár. Durván fogalmazva: figyelmen kívül kell hagyniuk a körülöttük kavaró érzelmeket, végezniük kell a feladatukat, de anélkül, hogy hidegnek és érzéketlennek tűnnének.
Erre egy nagyon kemény lecke tanított meg. A legelső versenyem profi újságíróként az 1977-es Dél-Afrikai Nagydíj volt. Akkoriban nem volt kiépített TV-közvetítés, sőt, említésre méltó sajtóközpont sem, így a versenyről egyedül a pálya mellől lehetett beszámolót készíteni. Több fotóssal és újságíróval együtt úgy döntöttem, hogy a Crowthorne-kanyar külső részén lévő füves emelkedőn foglalok helyet, ez a jobbos következett a hosszú célegyenes végén. Itt elég sokáig lehetett látni az autókat ahhoz, hogy viszonylag könnyen fel lehessen jegyezni az állást körről körre.
A 23. kör elején Tom Pryce a célegyenes eleji emelkedő végén elgázolt egy 19 éves tűzoltót, aki átfutott a pályán a megálló autóhoz, mely kigyulladt – ironikus módon ez Pryce csapattársának Shadow-ja volt. A tűzoltókészülék fejen találta Tomot, és azonnal megölte. A 260 kilométer per óra körüli ütközés olyan erős volt, hogy a készülék átrepült a főtribünön és egy a parkolóban álló autóba csapódott. Pryce lába még a gázon volt, a Shadow teljes gázzal száguldott előre a jobboldali fal mentén, majd nekiütközött egy másik autónak a Crowthorne-ban, a kerítés alá csúszott, s végül az emelkedő tövében állt meg, melyen mi is tartózkodtunk. Akkor még fogalmunk sem volt, mi okozta ezt a borzalmat. Azért idézem fel a történteket ilyen részletesen, mert meg akarom világítani a személyes oldalát annak, ami ezután történt.
El lehet képzelni, micsoda traumát jelentett hatalmas becsapódás és az elénk táruló látvány. Akkoriban még, mára már elképzelhetetlen módon a történtek ellenére is folytatták a versenyt. Niki Lauda, aki nem is tudott Pryce sorsáról, amíg a dobogón meg nem súgták neki, megkapta a trófeát, és megkezdődött a pakolási folyamat, meglehetősen lesújtott hangulatban.
Csendesen vacsoráztam a legtöbb csapattal a Kyalami Ranch-en, oldalamon kollégámmal és mentorommal, Eoin Younggal. Miközben a gondolataimmal birkóztam, nem tudtam nem észrevenni, ahogy Emerson Fittipaldi a szomszéd asztalnál újra és újra felnevet csendesen. Akinek van szerencséje Emersont ismerni, tudja, hogy nála együttérzőbb és gondoskodóbb embert aligha lehet találni, így lassan felismertem, hogy az F1 így kezeli a tragédiákat. És ez nem érzéketlenség vagy tapintatlanság. Közel sem.
A hazafelé vezető úton Denis Jenkinson, a motorsportos újságírás nagy öregje ült mellém, aki Stirling Moss oldalán volt az 1955-ös fantasztikus Mille Miglia-győzelem idején, s aki már mindent látott. Megkérdezte, hogy viselem a történteket, és finoman elmagyarázta, hogy a balesetekről szóló tudósítás immár munkám része. Már nem rajongó vagyok, azért fizetnek, hogy a tényeket közöljem, a munkaadómat pedig nem érdeklik a személyes aggodalmaim, ha a határidőről van szó. Ha úgy érzem, hogy nem tudok ezzel megbirkózni, akkor csendben térjek vissza a kerítés külső oldalára.
A következő néhány nap ezen gondolkodtam, még akkor is, amikor elutaztam Pryce temetésére. Ahogy mondtam, ez még más idő volt. Az én személyes hősöm, Jim Clark kilenc évvel korábban halt meg, a tragédia akkoriban még a motorsport gyakori, borzalmas velejárója volt. Úgy döntöttem, hogy folytatom, valójában fel sem merülhetett más döntés, annyira vonzott ez a megrészegítő sport.
Borzalmas belegondolni, mennyire egységes lett volna az a szenzációhajhász reakció, mely elárasztotta volna az internetet és a sajtót, ha Pryce balesete ma történik. 1977-ben kérdéseket tettünk fel, és megtanultuk a leckéket. De nem volt, Karun Chandhok szavait idézve ’érzéketlen és dühítő’ igény arra, hogy mindenki, aki akárcsak távolról is érintett volt, mély, jelentőségteljes, személyes módon reagáljon a történtekre a nézők és az olvasók kedvéért. És egyáltalán nem volt még divatban az a szörnyen káros szokás, hogy a felelősséggel dobálózunk, miközben még nem ismerünk egyes fontos részleteket.
Ahogy Max Mosley az FIA elnökeként mondta: ’Mindent megteszünk, hogy a sérülés valószínűségét csökkentsük, de tudjuk, hogy ez sosem lehet nulla.’
Kemény dolog ez, de meg kell értenie mindenkinek, aki ezt a sportágat akarja szolgálni.”
