Svédek a Forma-1-ben

Ronnie Peterson

A csendes svédet tartják az egyik legjobb versenyzőnek, aki sohasem nyert világbajnoki címet (kétszer végzett második helyen), egyben a 70-es évek egyik leggyorsabbjának. Látványos vezetési stílusával a rajongók kedvence is volt. 1970-ben debütált a Forma-1-ben, majd a March csapattal versenyzett és szerzett bajnoki második helyet, anélkül, hogy egyetlen futamot is nyert volna - feleannyi pontot gyűjtött, mint a szezonban domináns Jackie Stewart.

Igazi sikereit a Lotusszal érte el, amelyhez 1973-ban csatlakozott, ebben az évben szerezte meg első futamgyőzelmeit. Később visszatért a Marchhoz majd a Tyrrell hatkerekűjét vezette - ez utóbbi szezonja pocsékul sikeredett, így 1978-ban újra a Lotushoz igazolt. Ő és csapattársa, Mario Andretti uralták a mezőnyt. A tragikus kimenetelű Olasz Nagydíj - ahol Peterson pályafutása tíz futamgyőzelméből hármat szerzett - első körében azonban a svéd versenyző súlyos balesetet szenvedett, az égési sérülések következtében pedig néhány nap múlva zsírembóliában elhunyt. Andretti azon a versenyen megszerezte a világbajnoki címet. Az év végi összetettben Peterson neve a második helyen szerepelt.

Gunnar Nilsson

Nilsson ugyanabban az időszakban versenyzett, mint Ronnie Peterson, sőt, honfitársát váltotta, amikor ő 1976-ban elhagyta a Lotust. Ez volt bemutatkozása a kategóriában, a brit csapattal négy dobogós helyet szerzett, köztük egy futamgyőzelmet Zolderben, amely külső íves előzéséről emlékezetes Niki Laudával szemen. Sokan már ekkor egy jövőbeli világbajnokként kiáltották ki, 1977 végén azonban teljesítménye ismeretlen okok miatt egyre romlott. A következő évben az Arrowshoz igazolt, de sosem tudott versenyezni velük - ekkor derült ki, hogy rákot diagnosztizáltak nála. Svédország 1978 októberében, mindössze öt héttel Peterson balesete után másik tehetségét is elveszítette.

Jo Bonnier

Peterson és Nilsson Joakim Bonnier nyomdokait követték, aki jégversenyzői pályafutása után kóstolt bele a Forma-1-be, amelyet meglehetősen hosszú ideig űzött. Első versenyét 1956-ban, az utolsót 1971-ben teljesítette, másfél évtized alatt szerepelt a Maserati, BRM, Porshe, Rob Walker csapatokban és főként az utolsó években saját istállójában is. A végső legjobb tízbe csupán egyszer tudott bekerülni, s a dobogóra is csupán egy ízben állhatott fel - 1959-ben a BRM-mel azonban pole pozícióból indulva a pódium legfelső fokán ünnepelhetett a Holland Nagydíjon. Ahogy a másik két svéd futamgyőztesé, az ő sorsa is tragikusan ért véget: 1972-ben a Le Mans-i 24 óráson szenvedett halálos balesetet.

Stefan Johansson

Johansson - a svédek utolsó versenyzője Marcus Ericsson előtt - sosem tudott futamot nyerni, de azon kevesek közé tartozik, akik a McLaren és Ferrari csapatoknál is versenyeztek, ennek köszönhetően 12 alkalommal végzett dobogós pozícióban. Ezen kívül ő volt az első versenyző, aki Honda turbómotoros autót vezethetett, a Spirit konstrukcióját 1983-ban. A Honda gyári támogatását azonban a Williams kapta meg, s a balszerencse ezután sem kerülte el nagy ívben: 1984-ben beugróként remekelt a Toleman csapattal, akiktől szerződést is kapott 1985-re, az alakulat azonban feloszlott a szezon előtt. Ám Rene Arnoux egyetlen verseny után elhagyta a Ferrarit, Johansson pedig visszautasíthatatlan lehetőséghez jutott. Ez volt első teljes szezonja a Forma-1-ben.

Ebben az idényben alulmaradt csapattársával, a bajnokságot második helyen záró Michele Alboretóval szemben, a következőben azonban számos pódiummal ötödikként zárt, s maga mögé utasította a tapasztalt olaszt. 1987-ben váltott, a McLarenhez szegődött, Ayrton Senna miatt azonban távoznia kellett. Innentől csak gyengébb csapatokban versenyzett, mint a Ligier, Onyx és Footwork. Az utolsó években csupán szórványosan jelent meg a mezőnyben, s még ritkábban a versenyeken: 1990-ben és 1991-ben nyolc hétvégén volt jelen, de mindössze egyszer tudta kvalifikálni magát.