A tifosi számára két dolog szent és sérthetetlen. Az egyik a Ferrari, a másik a Ducati. E két márka ugyanazt a szenvedélyt, ugyanazt az életen át tartó hűséget, ugyanazt az igazi fanatikus olasz ragaszkodást és motorsport iránti rajongást testesíti meg. Ami az F1-ben az olaszoknak a Ferrari, az a MotoGP-ben a Ducati.
Még egy fájó párhuzam: mindkét márka régen nyert világbajnoki címet a maga sportágában. A Borgo Panigale-i és a maranellói alakulat is 2007-ben járt utoljára a csúcson, a Ducatinak Casey Stoner, a Ferrarinak Kimi Raikkönen szállította a máig utolsó világbajnoki címet. Azóta mindketten otthagyták nemcsak csapatukat, de sportágukat is, igaz, Kimi később visszatért, és máig a Ferrarit erősíti. Amennyire sikerül neki, de 2007, valljuk meg, már csak halvány emlék az idei teljesítmény fényében.
Kimi és Casey karakterükben is hasonlítanak egymáshoz. Egyikük sem szívleli a médiát, és mindkettőjüket kicsit mufurc, zárkózott embernek ismerte meg a közvélemény. Egyikük sem igazán a szenvedélyes olasz temperamentum, és a ferrarista, illetve ducatista életérzés megtestesítője!
Alonso és Rossi a 2012-es Wrooomon, itt még Rossi is ducatisként
Sokkal inkább passzol, illetve passzolt a két márka által képviselt szenvedélyes életérzéshez Fernando Alonso és Valentino Rossi személyisége. Velük sokkal könnyebben tudnak, tudtak azonosulni az olasz fanatikusok, és nem véletlen, hogy a szívük őket is a Ducatihoz, illetve a Ferrarihoz vonzotta.
Rossi esetében semmi más nem indokolta, hogy 2011-ben a Ducatihoz szerződjön, mint az, hogy a szíve mindig is olasz marad, és annál nagyobb elégtételt és örömöt elképzelni sem tudott volna, mint a Desmosedicivel felérni a csúcsra. Ezért bevállalta kilencszeres világbajnokként a mélyrepülést, "alászállt a poklokra", hogy felhozza onnan szeretett márkáját, de két év reménytelen nyűglődés után megunta a szélmalomharcot, és visszatért a Yamahához, amely még mindig tártkarokkal várta.
Kontraszt! Rossinak ez...
...Alonsónak ez jutott idén "hazai" futamán!
A szíve helyett az eszére hallgatott, és ahogy Leo Turrini, az egyik legelismertebb olasz F1-es szakértő mai blogbejegyzésében fogalmaz, "Egy ponton Rossi belátta, hogy a Ducatinál csak az idejét vesztegeti. És a lelkesedését."
Neki két éve ment rá a ducatis kalandra, Alonso immár ötödik évét tölti a Ferrarinál, és első közös vb-címük megszerzése alighanem idén is délibáb marad. Turrini szerint nyilvánvaló a párhuzam, és a Scuderia hívei aggódhatnak, hogy előbb vagy utóbb Fernando is ugyanarra a következtetésre jut, mint Vale. Azaz: szép dolog a szenvedély és a mindent elsöprő olaszos érzelem, de győzni azért mégiscsak jobb!
És mint a "Dottore" tegnapi példája, vagy épp Felipe Massa elmúlt hétvégi dobogós helyezésének fogadtatása is mutatja, a tifosi nem felejt. Nekik aztán édes mindegy, hogy Rossi nem a Ducatival, hanem a Yamahával nyerte meg hazai futamát, vagy hogy Felipe nem Ferrari, hanem Williams-overállban integetett vissza nekik a dobogóról. Ugyanúgy ünnepelték őket, mintha még mindig az övéik lennének, mert hát valahol azok is maradnak mindörökre.
Vélhetően Alonso monzai győzelmét is kellő odaadással ünnepelnék 2015-ben, akkor is, ha a spanyol immár nem a Ferrari színeiben érné ezt el.