Miután lementek a vasárnapi futamok Monzában, a versenybírák berendeltek engem és Mehdi Bennanit. Bevallom, ott kicsit feldúlt voltam, de egyúttal jól is esett, hogy kiadhattam a dühömet, levezethettem a feszültséget rajta. Egy biztosnak tűnő futamgyőzelmet és az érte járó 25 pontot veszítettem el miatta. Ő persze próbálta úgy beállítani, mintha hétköznapi versenybaleset történt volna, de miután kétszer-háromszor keményebben kérdőre vontam, nem igazán voltak érvek a kezében a védekezéshez. Bocsánatot ugyan nem kért, viszont legalább belátta, hogy hibázott.
A nyitófutam elején minden úgy alakult, ahogyan azt az optimista énem remélte. Jól kaptam el a rajtot, egyből sikerült két pozíciót nyernem, majd éreztem, hogy az egyenesekben gyorsabb vagyok Tom Chiltonnál. Nagyszerű érzés volt, hogy egy Citroënre erőből nyomást tudtam gyakorolni, így amikor megvolt a lendülettöbbletem, meg is előztem. Ezután két kör alatt felmértem az élen haladó Mehdi Bennani gyenge pontjait.
Ez nem versenybaleset volt
Valószínűleg másfajta beállításokat használt, mint Chilton, mert a marokkói az egyenesekben gyorsabb volt, viszont láttam, hogy a kanyarokban küszködik az autójával. Megfigyeltem, hogy a Parabolicánál túl korán fékez, ráadásul amikor bementem mellé megkezdve az előzési manővert, szinte fel is kínálta a belső ívet. Számomra teljesen egyértelmű szituáció volt: gyorsabb voltam nála, bementem mellé, és ekkor derült égből villámcsapásként ért, ahogy rám húzta a Citroënt, aminek következtében bal első defektet szenvedtem.
Ez nem versenybaleset volt, hanem egy nehezen értelmezhető megmozdulás. Vagy védekezik valaki, és zárja az ívet, vagy pedig ha nyitva hagyja az ajtót, akkor ne vágja rád, amikor már átléptél a küszöbön… Arról sem lehetett szó, hogy Bennanit meglepte volna az érkezésem, hiszen az előtte lévő két körben végig ott voltam a lökhárítóján, és nem arról volt szó, hogy sok méter hátrányból későn fékezve vetődtem be mellé a belső ívre. Nem kanyarodtam szélesen, és pont az a legdühítőbb az egészben, hogy ha nem húzza rám a kocsit, mindketten simán bevehettük volna a kanyart egymás mellett. Így viszont egyikünk sem fejezte be a futamot.
A főfutamon is volt hatása az ütközésnek
Utólag mindig okosabb az ember, a Monzából hazafelé tartó nyolcórás autóúton nekem is volt időm százszor végiggondolni, hogy ez volt-e a legalkalmasabb pillanat Bennani megelőzésére. Arra jutottam, hogy ha várok még egy-két kört, akkor is ugyanitt próbáltam volna megelőzni, mert egyszerűen itt volt a legjobb esélyem rá a túl korai fékezései miatt. Az óvatoskodással csak azt kockáztattam volna, hogy a mögöttünk lévők felzárkóznak, és a szélárnyékomat kihasználva megelőzhetnek.
Az ütközés után a bal első defekttel visszagurultam a boxba, és a kerékcsere után visszatértem a pályára. Egy kör azonban elég volt ahhoz, hogy érezzem, furcsán viselkedik az autó, és jeleztem is Gergőnek, hogy megyek vissza a garázsba. Kiderült, hogy a bal hátsó felfüggesztés is megsérült az ütközés következtében. Szerencsére sikerült kijavítani a hibát a parc fermé szabály megsértése nélkül, úgyhogy megtarthattam a hatodik rajtpozíciómat a főfutamra.
Nem volt teljesen rendben az autó, a kormány kicsit ferde volt, és például a kerékvetőknél éreztem, hogy kicsit akad is. Bőven ki lehetett bírni, és nem hiszem, hogy emiatt jelentős időveszteség ért volna a második futamon, de tény, hogy nem éreztem magam olyan komfortosan az autóban, mint az elsőn.
Rajtam nem segít Bennani büntetése
Ennek ellenére a főfutamos rajtnál sikerült megelőznöm Girolamit, aki ezután érezhetően gyorsabb volt nálam, ám szerencsére az egyenesekben nem volt jelentős tempókülönbség köztünk, így nem került egyértelmű előzési helyzetbe. A végén mindössze egy ezredmásodperccel kikapni tőle természetesen nem volt jó érzés, de őszintén szólva még akkor is annyira bennem volt az első futam mérge, hogy ez volt a kevésbé fájó pont a monzai hétvége kapcsán.
A versenybírákkal való meghallgatást követően meg sem vártam a döntést, már hazafelé tartva értesültem arról, hogy Bennanit megbüntették, de ez annyira nem is érdekelt. Rajtam nem segít, hogy a következő futamon veszít öt rajthelyet. Ha a világbajnoki pontversenyt nézzük, akkor igazából nem is 25, hanem 30 pontot veszítettem, hiszen ha mindketten befejeztük volna a futamot, a harmadik helyet megszerző Monteiro csak ötödik lett volna.
Kilenc pont helyett 39 pontos hátrány
Ilyenkor persze számolgat az ember, hogy mi lett volna, ha. Hogy most ott lehetnék a második helyen a bajnokságban, mindössze kilencpontos hátrányban Monteiro mögött, ehhez képest most csak negyedik vagyok, és 39 pont a lemaradásom az elsőtől. Ugyanakkor ennek a mateknak semmi értelme, év végén már senki sem fog emlékezni arra, hogy itt mi történt, és csak a végeredmény számít majd. Ha valamit, akkor ezt megtanultam tavaly a dohai szezonzáró utolsó kanyarjaiban.
Alig várom a Hungaroringet!
Pláne úgy nem, hogy Monzában mindenki láthatta a Honda igazi erejét. Mi sem reméltük, hogy az autónk számára a legkedvezőtlenebb pályán ilyen versenyképesek lehetünk . A verseny előtti blogomban azt írtam, hogy 3-5 tizedmásodperces hátránnyal kalkulálunk Monzában, ami már óriási előrelépés a márciusi teszten Rob Huff Citroënjével szemben látott egy másodperces mínuszhoz képest. De csapaton belül a legoptimistábbak is azt mondták, hogy 1-3 tizedre lehetünk a leggyorsabbaktól, amiből végül egy tized körüli eredmény lett a legjobb hondás időket figyelembe véve.