Mears neve még azok számára sem cseng ismeretlenül, akiket amúgy teljesen hidegen hagy az amerikai autósport. A kansasi születésű pilóta 1978 és 1992 között, 15 szezonon át szolgálta a Roger Penske vezette gárdát, a belé vetett bizalmat pedig három bajnoki címmel, továbbá négy Indianapolis 500 győzelemmel hálálta meg, ez utóbbiból hármat ráadásul a pole pozícióból indulva szerzett meg.
A fiatal Rick off-road versenyzőként kezdte pályafutását, majd 1976-ban az open-wheel világa felé vette az irányt. Nem mindennapi tehetségéről már az első USAC futamain tanúbizonyságot tett, amivel sikerült korán felhívnia magára Roger Penske figyelmét. A nagy tekintélyű csapattulajdonos végül 1978-ban szerzdőtette le az akkor 27 éves Mears-t, a kontraktus azonban még csak azon futamokra szólt, amelyeken a gárda színeiben versenyző Mario Andretti a Forma-1-es kötelezettségei miatt nem tudott részt venni.
Az első, csonka Penske-idény során Rick három alkalommal is győzni tudott, aminek köszönhetően a következő évet, immár az újonnan megalakult CART sorozatban a gárda teljes szezonos pilótájaként kezdhette meg.
Az 1979-es esztendő sorsfordítónak számított, miután ekkor került sor azamerikai open-wheel szakág első szakadására. A csapattulajdonosok egy része ugyanis Dan Gurney kezdeményezésére úgy döntött, a sport népszerűségének és természetesen anyagi értelemben vett jövőjének érdekében mindenképpen ki kell törni az akkori felügyelő szervezet, a United States Auto Club (USAC) alól és a saját kezükbe kell venni az irányítást. A kiválást sürgető vezetők azzal érveltek, hogy ezzel a lépéssel minden tekintetben növekedésnek indulna a széria, amelyet akkoriban csak az Indianapolis 500 köré felépített médiaturnéként aposztrofáltak.
Az Indianapolis Motor Speedway azonban egy az egyben a zsebében tudta a USAC-t, így szó sem lehetett arról, hogy a bajnokság külön autonómiát kapjon. Gurney, valamint hű követői, U.E. Patrick és Roger Penske ekkor döntöttek úgy, hogy ha nem léphetnek ki a szervezet hatásköre alól, akkor létrehoznak maguknak egy sajátot. Így született meg 1978-ban a CART, amelynek következő évi, debütáló szezonjához sikerült további, nagyneveű gárdákat átcsábítani a riválissá vált USAC-ből.
Az új széria természetesen az Indianapolis 500-nak nem akart hátat fordítani, a versenyt továbbra is felügyelő USAC azonban hallani sem akart a hazárdőr csapatok részvételéről. Gurney-ék viszont nem hagyták magukat és kijelentették, akár a bíróságig is hajlandóak elmenni azért, hogy a legendás versenyen az ő autóik is képviseltethessék magukat. A végén a CART nevetett utoljára és nem, hogy ott lehettek az 500 mezőnyében, de ráadásul Rick Mears révén az ő egyik pilótájuk rajt-cél győzelmet aratva emelhette magasba a legjobbnak járó tejesüveget.
A versenyző pályafutása ekkor érkezett el egy olyan ponthoz, amelyet követően komoly esély volt arra, hogy Rick nem az amerikai open-wheelben teszi le véglegegesen a névjegyét.
Mears – aki mellesleg 79-ben a CART bajnoki címét is elhódította – továbbra sem volt ugyanis biztos abban, hogy az új széria hosszabb távon működőképes lehet, így megpróbált B-tervet kreálni arra az esetre, ha netán máshol lenne kénytelen folytatni a pályafutását.
Nem is jöhetett volna tehát jobbkor a Bernie Ecclestone tulajdonában lévő Brabham istálló ajánlata, amely 1980-ban Forma-1-es tesztlehetőséget kínált a jövő amerikai szupertehetségének.
“Ez akkoriban történt, amikor a CART és a USAC kettészakadt, én pedig úgy voltam vele, hogy ‘vajon mi fog kisülni ebből?’” - nyilatkozta Mears egy, az ESPN-nek adott 2008-as interjúban. “Bernie felhívott telefonon, hogy mit szólnék egy Forma-1-es szerepléshez. Akkoriban arra gondoltam, hogy megérné egy kicsit belekóstolni arra az esetre, ha a CART nem húzná sokáig. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy végül belevágtam. A másik pedig, hogy úgy tűnt, mindenki azt hiszi, az F1-es autók és versenyzők minden felett állnak. Nagyon kíváncsi voltam és magam akartam meggyőződni arról, hogy valóban így van-e.”
Penske nem állt a lehetőség útjába.
“Odamentem Rogerhez és elmondtam neki, hogy Bernie azt akarja, teszteljek neki” - emlékszik vissza a pilóta Gordon Kirby róla szóló, Rick Mears-Thanks című könyvében. “Mindenképpen azt akartam, hogy tőlem tudja meg először és lássam, mit szól hozzá. Azt válaszolta, hogy egy üzleti döntést kell meghoznom. Nem próbált visszatartani, vagy fenyegetőzni. Tipikus Rogerként viselkedet és támogatott. Annyit mondott, hogy ‘tedd azt, amit tenned kell’. Szóval, úgy döntöttem, hogy részt veszek a teszten, mire Roger csak úgy reagált, ‘oké’’.
Mears először a franciaországi Paul Ricardon vezette a Brabham versenygépét, majd nem sokkal később a kaliforniai Riverside-on. Az addigi munkaeszközéhez képest számos ponton eltérű jármű eleinte komoly kihívások elé állította, de a friss bajnok hamar ráérzett az ízére.
“Szórakoztató volt. Egy F1-es autó karakterisztikája teljesen más, mivel jóval könnyebbek és gyorsabban reagálnak mindenre, mint az Indy gépek. Az első alkalommal, amikor a Brabhamben ültem, két másodperccel lassabb voltam a többieknél. Ennek az volt az oka, hogy úgy vezettem, mint egy Indy autót: puhán és egyenletesen. Használtam a pályát, de nem használtam ki teljesen, ezért vesztettem annyi időt. Arra gondoltam, ‘mi a gond itt?’. Bedühödtem és elkezdtem a sz*rt is kinyomni abból a masinából, a pálya minden egyes rázókövét kihasználva. Ekkor hirtelen versenyképes időket produkáltam, és rájöttem, hogy teljesen meg kell változtatnod a gondolkodásmódodat, ha F1-es autót vezetsz.”
A franciaországi tesztnap végén Mears hátránya alig fél másodperc volt a Brabham istálló pilótájához, Nelson Piquet-hez képest.
“Rájöttem, hogy a versenyautó az versenyautó, az alapok ugyanazok. Tudtam, hogy maradt még bőven az autóban és bennem is, ahogyan abban is biztos voltam, hogy közelebb tudok kerülni Nelsonhoz, sőt egyenesen gyorsabb is lehetek nála.”
Néhány hónappal később már az Államokban, a Riverside International Raceway-en, egy sebességváltó teszt keretein belül vihette pályára a Brabham gépet és a korábbi megérzése igazolást is nyert, miután sikerült jobb köridőket produkálnia Piquet-nél.
Mears teljesítményét látva nem csak a versenyzőnek magának, de a helyszínen lévő szakembereknek is megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy az amerikai könnyedén borsot tudna törni az F1 legjobbjainak orra alá is.
“Számomra Rick volt a valódi Mr. Amerika” - nyilatkozta a Motorsport Magazine-nek Herbie Blash, a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) egykori versenyigazgató-helyettese, aki a Mears teszt idején a Brabham csapat szerelőjeként tevékenykedett. “Rendkívül laza, jóképű srác, akinek az ujján ráadásul ott volt az Indy 500 győztesének járó gyűrű, ami nekem nagyon sokat jelentett. Emlékszem, amikor Jimmy Clark megnyerte az Indy-t, tehát ez számomra mindig is hatalmas dolog volt. Látni lehetett, hogy Rick el tudja kapni a fonalat, már a kezdettől fogva nagyon kiegyensúlyozott volt az autóban. Személy szerint én úgy vélem, leírhatatlanul sikeres lehetett volna a Forma-1-ben. Efelől semmi kétségem nincs. “
A Brabham csapatnál egy másik jól csengő név is dolgozott ekkoriban, akit szintén lenyűgözött Mears jelenléte.
“Megérkezett, mint egy napbarnított, szuperlaza kaliforniai” - nyilatkozta az ESPN-nek az FIA jelenlegi versenyigazgatója, Charlie Whiting aki a nyolcvanas évek elején szintén a Brabham alkalmazásában állt. “Emlékszem, mennyire könnyű volt vele együtt dolgozni. Nem próbált felsőbbrendűnek tűnni, vagy fontoskodni. Meghallgatott mindenkit és mi is meghallgattuk őt. Már abból a nagyon kevés időből, amit az autóban töltött, kiderült, hogy mennyire könnyű vele a munka. Egy megtiszteltetés volt számomra, hogy vele dolgozhattam.”
A két teszten látottakat követően Ecclestone azonnal Forma-1-es szerződést kínált Mears számára, amitől eleinte maga az amerikai sem húzódozott, olyannyira nem, hogy már annak apró részleteiben is megegyeztek. Végül azonban Rick mégis úgy döntött, hogy az ő valódi közege a CART, azon belül pedig a Team Penske.
“Hobbiból kezdtem el versenyezni, mivel imádom ezt" - magyarázta később Mears.“Úgy döntöttem, azt fogom csinálni, ami boldoggá tesz, nem pedig azt, ami többet fizet. Mérlegelni kezdtem a tényeket. A pénz az F1-ben jó volt, de ott csak road pályák voltak, én pedig szeretem az oválokat. Láttam, hogy a CART erősödik, emellett pedig tetszett a rövid oválok, nagyobb oválok, utcai és road pályák változatossága. Úgy éreztem, hogy sokoldalúbb versenyzőnek kell lenni egy CART bajnoki címhez, és a Penske csapatot is szerettem. Számomra a CART sokkal versenyképesebb volt, egyben több kihívást tartogatott. [...] Nehéz lett volna mindent eldobni, amit a Penske-vel elértünk. Nem is kérhetnél jobb csapatot náluk és én minden hitemet a világon Rogerbe és a gárdájába vetettem. Tudtam, hogy a Forma-1 egy más világ. Emellett ott volt még az utazással járó cécó, továbbá bele kellett gondolnom abba, hogy Európában éljek. Úgy döntöttem, a legjobb, ha a Penske-nél maradok itt az Egyesült Államokban, a CART sorozatban.”
Az F1 sztori tehát itt véget ért számára, az USA-ban viszont új legenda született. Mears 1984-ben megszerezte pályafutása második Indianapolis 500 győzelmét, amit még további kettő követett 1988-ban és 1991-ben. Ezzel - Al Unser és AJ Foyt mellett - azon, máig csak három versenyzőt számláló elit klub tagjának számít, akiknek négyszer is sikerült felérnie a nagy múltú futam trónjára. Mindezek fejébe pedig az ő nevéhez fűződik az 500-on elért legtöb pole rekordja is, szám szerint hat (1979, 1982, 1986, 1988, 1989, 1991). A Speedway-en aratott sikerek mellett továbbá három CART bajnoki cím is szerepel a neve mellett, miután 1979 után az 1981-es és 1982-es szezonokban sem talált legyőzőre.
Érdekes lenne eljátszani a gondolattal, hogy ha megvalósult volna a váltás, akkor vajon Mears az F1-ben is olyan magaslatokig eljutott volna, mint az IndyCar karrierje során, vagy épp ellenkezőleg és mára csak egy elkallódott tehetség lenne a sok közül.
Egy biztos, a motorsport világa mindeképpen jól járt azzal, hogy végül a hazájában maradt és felépített egy olyan pályafutást, amivel örökre beírta magát a történelemkönyvek legfényesebb lapjaira.
Információk és érdekességek az IndyCar világából az USAracing blogon!
