Attól, hogy egy többszörös világbajnok elhagyja a száguldó cirkuszt, nem jelenti automatikusan azt, hogy minden további esélyének örökre befellegzett. Az elmúlt negyven évben kétszer is láthattunk olyan esetet, amikor egy élversenyző a sikertelenség miatt felhagyott a Formula-1-gyel, majd a kihagyás után visszatérve még egyszer világbajnokká koronázták.
Fernando Alonso közel egy évtizeden át etalon volt a Formula-1-ben, előbb Michael Schumacherrel, később pedig Lewis Hamiltonnal, Kimi Raikkönennel, Sebastian Vettellel és Jenson Buttonnal vívott csatái emlékezetünkbe vésődhettek. Hiába volt 2013-ig rendszeres futamgyőztes (2009 kivételével), valamint döntő többségében a világbajnoki cím egyik fő esélyese, 2006 után már egyszer sem járt sikerrel.
Bár távozását egy visszavonuláshoz méltó búcsúztatással jutalmazták a riválisok Abu Dhabiban, azt maga Fernando Alonso sem zárta ki, hogy jó lehetőség esetén ne térne vissza a Formula-1-be. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy versenyképes autó legyen alatta. Ilyet már láttunk, igaz, az utóbbi években alaposan megváltozott a száguldó cirkusz.
Még a legendás brazil Ayrton Senna is kis híján kihagyott egy évet, 1993-ban nem sok hiányzott ahhoz, hogy a teljes évadot kihagyja, jobb lehetőségre várva, ugyanis nem tartotta versenyképesnek a McLaren-Fordot. Való igaz, hogy motorerőben jelentős lemaradásban járt a Williamshez képest, de Senna némi szerencsével és zseniális vezetéssel így is öt futamgyőzelmet aratott abban az évben és az összetett második helyén végzett.
Alonsóhoz hasonló zuhanást élt át kétszeres világbajnokként a szintén hatalmas tehetséggel megáldott Niki Lauda is. 1974 és 1977 között a Ferrari pilótájaként szenzációs eredményeket ért el, kétszer koronázták bajnokká, egyszer pedig csak a zárófutamon szenvedett vereséget minimális különbséggel James Hunttól.
A Ferrarinál azonban (éppen az imént említett eset miatt) kegyvesztetté vált, így a Brabhamhez szerződött. Az első évben legalább futamgyőzelmek összejöttek hébe-hóba, 1979-ben viszont már óriásit zuhant az istálló, Lauda mindössze négy pontot szerzett a gyenge és megbízhatatlan versenyautóval, így inkább úgy döntött, az utolsó két futamon már el sem indul és szögre akasztja a bukósisakot.
Aki azt gondolta, hogy ezzel véget ért Niki Lauda karrierje, nagyot tévedett. 1982-ben a McLarennel visszatért és rögtön két futamot megnyert. Két év múlva pedig öt győzelemmel a zsebében harmadszor is világbajnoki címet szerzett az F1 történelmének legkisebb különbségével, fél ponttal legyőzve csapattársát, Alain Prostot. 1985 már sokkal gyengébben sikerült, egyetlen siker Hollandiában, emellett azonban rengeteg kiesés. Ez év végén már véglegesen visszavonult.
Alain Prost helyzete is hasonlóan alakult Fernando Alonsóéhoz. (Az akkor még csak) háromszoros világbajnok francia is sokszor nyíltan kritizálta aktuális csapatát, emiatt többször össze is különbözött munkaadójával. Az más kérdés, hogy az élet később mindig a professzor becenéven is ismert Prostot igazolta, ugyanis az istálló, amely kirúgta őt, rögtön ezután látványos hanyatlásnak indult.
Először 1983 végén történt vele meg, hogy a nehezen vezethető és leginkább megbízhatatlan gyári Renault-t vette nyilvánosan a szájára, ezért az istálló úgy gondolta, hogy meneszti a tehetséges franciát. Prost a McLarenhez került, ahol halomra nyerte magát a következő években (három világbajnoki címet szerzett, ami kis szerencsével öt is lehetett volna), a Renault pedig megkezdte mélyrepülését. Prost távozása után már nem nyert versenyt a gyári istálló, előbb az ötödik, majd a hetedik helyre csúszott vissza, 1985 végén pedig a Renault inkább távozott a Formula-1-ből, gyári csapatként igen hosszú időre.
A McLarennél is kialakult némi perpatvar, ezért 1990-ben a Ferrarihoz csatlakozott a professzor. Eleinte szépnek indult a történet, az évek óta szenvedő istállót felvirágoztatta, kis híján a bajnoki cím is meglett rögtön az első évben. A következő szezonban viszont gyengére és megbízhatatlanra sikeredett a Scuderia versenyautója, tíz év óta először nem nyert versenyt Prost (és a gárda sem), a francia többször is nyíltan kritizálta csapatát. Ő már előre látta, hogy abszolút rossz irányba haladnak a dolgok, a Japán Nagydíj után (ahol 4. helyen végzett) egy traktorhoz hasonlította a nehezen vezethető autót. A Ferrari vezetősége felkapta a vizet és a zárófutam előtt kirúgta a háromszoros világbajnokot.
Pedig itt is Prostnak lett igaza, a következő két év egészen borzalmasan sikerült a Ferrari számára, a dobogó is csak hébe-hóba jött össze, az autók a versenyek nagy százalékában lerobbantak, a győzelemért való csatához semmi közük nem volt. Akkor állt be végre javulás, amikor 1993 derekán Jean Todt került a csapatfőnöki székbe, aki szép fokozatosan elkezdte helyretenni az atomjaira szétesett istállót.
Prost ugyan tesztelt a Ligier csapatnál, de végül inkább kihagyta az 1992-es évet. A Renault-val rendezte viszonyát, a francia gyártó pedig eredményesen kardoskodott azért, hogy a kitűnő autóval (és motorral) rendelkező Williams-Renault-hoz kerülhessen a következő évre. Így is lett, Prost pedig bizonyította, hogy még 38 évesen is képes csúcsteljesítményt nyújtani, hét futamgyőzelemmel kényelmesen behúzta pályafutása negyedik világbajnoki címét, majd visszavonult.
Fernando Alonso hasonló tettet vihet véghez, jelenleg harminchét esztendős, ha jövőre sikerülne olyan csapathoz szerződnie, amely igazán versenyképes autót adna alá, a vezetési tudása alapján bízhatna abban, hogy Laudához és Prosthoz hasonlóan visszatérjen és újra nyerjen. Egyelőre azonban erre nem igazán mutat semmi jel, az élcsapatok ugyanis eléggé elzárkóztak a meglehetősen kritikus spanyoltól.
