Nem sokkal maga az automobil után, 1898. június 9-én látta meg a napvilágot közép-Itáliában Luigi Cristiano Fagioli, aki fiatalkorától kezdve nagy érdeklődést tanúsított a versenyzés iránt és már az 1920-as években felbukkant a nagydíjak világában. Első jelentősebb sikerét az 1930-as Coppa Ciano megnyerésével aratta, a tízkörös, 225 kilométeres futamot két és fél óra alatt teljesítette egy Maseratival.
Az 1930-as években az európai élversenyzők közé tartozott, győzött Moncóban, kétszer az Olasz Nagydíjon és a Coppa Acerbón, s a félelmetes Avusrennent is be tudta húzni 1935-ben. Az előző évtől kezdve már a Mercedes színeiben gyűjtötte a sikereket, s 1935-ben második lett a GP Európa-bajnokságon csapattársa, Caracciola mögött. Nem nagyon fértek meg egy csárdában, ezért 1936-ra Fagioli átszerződött az Auto Unionhoz, de a viszály így is folytatódott, sőt, a beszámolók szerint egy ízben hősünk neki is ugrott korábbi csapattársának.
A negyvenhez közeledve Fagioli egészségi állapota romlott, a reuma nagyon gyötörte, volt, hogy ki kellett hagynia egy nagydíjat azért, mert lábra sem tudott állni. Annál nagyobb meglepetést okozott, hogy a második világháborút követően visszatért a versenyzéshez, s az 1950-es első Formula–1-es világbajnoki szezonban az Alfa Romeo három állandó gyári pilótájának egyike lett Giuseppe Farina és Juan Manuel Fangio mellett.
Fagioli a szezon első öt versenyéből négyet is valamelyik csapattársa mögött a második helyen zárt, egyedül Monacóban esett ki, miután belekeveredett az F1 történetének első tömegbalesetébe. Jó szereplésének köszönhetően még a világbajnoki címre is esélyes volt a szezonzárót megelőzően, igaz, erre a sansz minimális volt: Fagioli úgy állhatott oda az 1950-es Olasz Nagydíj rajtjához, hogy ha nyer és övé lesz a leggyorsabb kör, miközben Fangio nem lesz az első öt, Farina pedig az első három között, akkor ő lesz az autósport történetének első Formula–1-es világbajnoka.
Nem így lett, Fagioli harmadikként zárt, így karrierje első hat F1-es futamából ötöt dobogón zárt. Ahogy a hetediket, egyben utolsót is, legalábbis hivatalosan, hiszen autóját 20 kör után át kellett adnia Fangiónak az 1951-es Francia Nagydíjon, melyre 53 évesen „beugrott” az Alfa Romeóhoz. Fangio végül az első helyen ért célba, s ezzel az akkori szabályok értelmében Fagioli is futamgyőztessé vált – olyan rekordot felállítva életkorával, melyet aligha fognak valaha is megdönteni, ahogy a 7 futamon elért 6 dobogó is történelmi jelentőségű teljesítmény a részéről.
A versenyzéssel még ekkor sem hagyott fel, s 1952-ben még egyszer utoljára összecsaptak Caracciolával: a Mille Miglia harmadik helyéért folyó harcból Fagioli került ki győztesként. Nem örvendhetett sokáig a sikernek: május 31-én egy monacói sportautóverseny edzésén az alagút kijáratánál falnak ütközött. Kórházba vitték, s állapota javulásnak indult, ám három héttel később szervezete összeomlott, és egy monte-carlói kórházban elhunyt.
