Danny Ongais hawaii születésűként mindig is kitűnt versenytársai közül, fiatalabb éveiben pedig valóságos polihisztornak számított a motorsportban. Versenyzett motorokkal, sportautókkal, dragster-bajnok lett két szövetség bajnokságában is, így nem meglepő, hogy az USAC-sorozatába, sőt, a Forma-1-be is eljutott (itt hat futamán egy 7. hely volt a legjobbja).
Vezetékneve után a paddock csak On-Gas (Gázon)-nak, vagy a Repülő Hawaii-inak nevezte, erre pedig pályán mutatott eredményei alapján is rászolgált. Második teljes USAC-szezonjában, 1978-ban, mindenki másnál több, öt győzelmet aratott, a futamok többségén azonban még az első tízbe is alig tudta beverekedni magát, így nem meglepő, hogy csak a nyolcadik helyen rangsorolták év végén (az már inkább, hogy bajnok Tom Sneva egyszer sem állhatott a dobogó tetejére).
Ongais ekkorra már két Indy 500-on is túl volt, legjobb eredményét azonban a következő évben, 1979-ben szerezte, amikor negyedik lett az Interscope Racing Parnelli-Cosworth-jével – de csak azután, hogy az edzésen összetörte az autóját. 1980-ban sikerült megismételnie top10-es pozícióját hetedik helyével, egy évre rá azonban brutális balesetével került be a híradásokba.
Az ekkor már az Interscope saját építésű modelljét hajtó amerikai az Indy 500 63. körében, szokásos vizitre érkezett csapatához a mezőny éléről, kiállásánál azonban problémák léptek fel, így Ongais csak 46 másodperccel később hagyhatta el csapatát. A pilóta a pályára visszatérve utolérte egy lassabb társát, akit a hármas kanyar külső ívén próbált előzni, ám túlságosan nagy sebességnél próbálta meg a manővert, és elveszítette az autó hátulját.
Ongais a kormány jobbra fordításával próbált korrigálni, az Interscope 81-es így azonban visszacsapódott, és mivel a mentésre már nem maradt idő, frontálisan a falnak vágódott. Az eredmény katasztrofális volt: az autó eleje szinte teljesen eltűnt, az eszméletlenül elterülő pilóta teste pedig láthatóvá vált a vezetőfülkében. Az amerikait kritikus állapotban, mentőhelikopterrel szállították kórházba, azonban mire a verseny véget ért, sikerült stabilizálni őt.
A versenyzőnél agyrázkódást, többszörös lábszárcsont- és kartörést diagnosztizáltak, de a rekeszizma is megsérült – felépülése csaknem egy évbe telt, de 1982-ben már újra rajthoz állt az Indy 500-on. Visszatérését követően már csak egyszer állt dobogóra, 1984-ben, Michiganben, 1986-ig pedig mindig ott volt a nagy verseny indulói között.
Ongais 1987-ben is kvalifikálni próbált, ám edzésbalesete után visszalépett – ezzel azonban nem ért véget indianapolisi pályafutása. Amikor Scott Brayton, az 1996-os Indy 500 első rajthelyét megszerző pilóta az időmérő után életét veszítette, a Menard csapata őt kérte meg honfitársa helyettesítésére. Ongais pedig jött, látott, és az utolsó helyről indulva célba ért – méghozzá karrierje második legjobbját beállítva a 7. helyen.
A hawaii ekkor már 54 éves volt, így három évvel elmaradt a legidősebb Indy 500-résztvevő, Al Unser 1992-es rekordjától. Bár a pilóta 1997-ben is próbálkozott, ekkor már nem sikerült bejutnia a legjobb 33 közé, így örökre búcsút intett az oválpályáknak.
Egy olyan versenyző írta be magát a történelemkönyvekbe hatalmas bukásával, akiről pályán zajló életén kívül szinte senki nem tudott semmit. Interjúkat nem, vagy alig adott, még csapatfőnökei is csak hírből hallották, hogy van felesége és egy fia is. „A versenyzésért dobog a szíve, ez az egész élete” – fogalmazta meg róla Roger Penske, és hálát adhatunk az égieknek, hogy nem az lett a végzete is egyben.
