Az 1962-es Mexikói Nagydíj egy tragikus esemény kapcsán szokott szóba kerülni: hazai versenye szabadedzésén szenvedett halálos balesetet a mindössze 20 éves Ricardo Rodriguez, aki nagy dolgokat érhetett volna el a Formula-1-ben, ha a sors kegyesebb hozzá. Épp emiatt az esemény miatt esik kevés szó magáról a három nappal később zajló, november 4-i futamról, és arról a húzásról, amellyel Jim Clark megszerezte a futamgyőzelmet - ez is olyan történet, ami kizárólag a gyerekcipőben járó sportágban történhetett meg, és ma már teljességgel elképzelhetetlen lenne.
Pár szót kell ejteni az autócsere („shared drive”) fogalmáról, ami abban az időszakban teljesen megszokott jelenség volt: ha a csapat bajnokságért küzdő, első számú versenyzője kiesett a futamból, átvehette csapattársa autóját, és ezzel küzdhetett tovább. A leghíresebb autócsere Luigi Fagioli egyetlen F1-es győzelméhez fűződik, amit igazából nem is ő szerzett meg: miután Juan Manuel Fangio autója motorhibát szenvedett, az argentin Maestro átült csapattársa Alfa Romeójába, és megnyerte vele a versenyt. Ezekben az esetekben nem csupán az eredményt osztották meg, de a pontokat is elfelezték a két versenyző között, akik így kevesebb egységet gyűjtöttek a győzelemért, mint ami a második helyért járt volna.
A szóban forgó mexikói versenyen a Magdalena Mixhuca pályán - később átnevezték a Rodriguez-testvérek tiszteletére, és ma is ez az ország nagydíjának helyszíne - azonban nem volt szó sem elfelezett, sem egész pontokról, ugyanis a futam nem számított bele a pontversenybe. Egészen a 80-as évekig szokás volt, hogy mielőtt egy helyszín bekerült volna a naptárba, előző évben egy bajnokságon kívüli próbaversenyt tartottak ott: Interlagos és Imola története is így kezdődött.
A mexikóvárosi futamot Formula-1-es szabályok szerint tartották, és számos élversenyző vett részt, mindenekelőtt Jim Clark a Lotus, Jack Brabham a Brabham, Bruce McLaren a Cooper és John Surtees Reg Parnell csapatának színeiben. Amerikai pilóták is átruccantak szép számmal a szomszédba, mindenekelőtt Roger Penske nevét említenénk meg. A következő, 1963-as verseny aztán már beleszámított a világbajnokságba.
Pedig a rajtnál történt kavarodás nem árulkodott a szervezők felkészültségéről. A pole-pozíciót megszerző Jim Clark autójának akkumulátora lemerült a rajtnál, ezért a besiető pályabírók megtolták, hogy beinduljon. A verseny rajtjáért felelős tisztviselő azonban nem figyelt eléggé, és belengette a startot jelentő zászlót. A kavarodásban kiégett John Surtees autójának egyik hengere, így a futama már az első körben véget ért.
A versenybírák a 10. körben úgy határoztak, szabálytalan rajt miatt kizárják Clarkot a versenyből. A futam élére Brabham és McLaren került, a harmadik pozícióban pedig Trevor Taylor körözött a másik Lotusszal. Taylor rövidesen a bokszba hajtott, Clark pedig, aki a fekete zászlónak engedelmeskedve korábban maga is kiállt, átvette a csapattárs Lotusát.
A skót pilóta ekkor 57 másodperces lemaradásban volt a verseny éllovasaitól, de, ahogy más bravúros alkalmakkor is pályafutása során, levadászta és megelőzte mindkettejüket - a 60 körös verseny egyharmada még hátravolt, mikor már az élen állt. Clark megnyerte a futamot, a hivatalos eredménylistákban Taylorral megosztva. Ez az utolsó nagydíj, melyen kettő győztest is kihirdettek.
Brabham második lett, már egy perces hátrányban, végül a világbajnokság egy másik alapembere, Innes Ireland állt még a dobogóra. Bruce McLaren motorhiba miatt adta fel a versenyt, melyet kilencen fejeztek be. Mexikói pilóta végül nem állt rajthoz, Rodriguez tragédiája után honfitársa, Moises Solana visszalépett, arra panaszkodva, hogy autója túl lassú.