Bár neve elsősorban csapatvezetőként és tulajdonosként került köztudatba, a brit Alan Rees három Formula-1-es nagydíjon is rajthoz áll – azonban csak egyetlen alkalommal vezetett F1-es autót, az 1967-es Brit Nagydíjon, kétszer ugyanis Formula-2-es masinával indult a Nürburgringen azokban az években, amikor a két kategória együtt versenyzett a német pályán. Itt érte el legjobb eredményét is, egy hetedik helyet, bár pontot akkor sem érdemelt volna, ha eggyel előrébb végez, az F2-es indulók ugyanis nem voltak jogosultak Formula-1-es bajnoki egységekre. (Az előtte végző F2-eseknek köszönhetően szerezte meg a csupán 8. helyen végző Guy Ligier egyetlen F1-es pontját.)
Az 1938. január 12-én, Walesben született Rees 21 évesen kezdte versenyzői karrierjét, és rövidesen megnyerte a brit Formula Junior bajnokságot egy privát Lotusszal, így bekerült a csapat gyári alakulatába. 1964-ben a Roy Winkelmann Racinghez pártolt, ahol versenyzői teendői mellett már csapatmenedzser is volt, ő igazolta le az istállóhoz a feltörekvő Jochen Rindtet. A versenyzői sikerek sem maradtak el, ebben az évben Franciaországban megszerezte első Formula-2-es győzelmét. A közvetlenül mögötte célba érők sora igen impozáns: Jack Brabham, Mike Spence, Jim Clark és Denny Hulme. A csapat Brabhamjével szerepelt a már említett két nürburgringi viadalon, míg egyetlen igazi F1-es versenyét a Cooper színeiben teljesítette.
Tíz évnyi pályafutás után akasztotta szögre a bukósisakot, és társaival együtt rövidesen, 1969 márciusában megalapította a March csapatot – ami nem a hónapról kapta a nevét, hanem az alapítók, Max Mosley, Alan Rees, Graham Coaker és Robin Herd kezdőbetűiről. Míg Mosley intézte az üzleti ügyeket, addig Herd az autókat tervezte, Coaker a gyárat irányította, míg Rees működött a versenycsapat főnökeként.
Első nekifutásra csak a Formula-3-ban szerepeltek, második évükben, 1970-ben azonban F1-es, F2-es, F3-as, Formula Ford és Can-Am specifikációjú autókat építettek, és az első három kategóriában gyári csapatot indítottak. Formula-1-es projektjük igazán ígéretesen indult: már a második versenyen, a Spanyol Nagydíjon győztek a címvédő bajnok Jackie Stewart jóvoltából. Stewart nem a gyár versenyzője volt, hanem a Tyrrellé, amely átmeneti megoldásként használta az autót saját karosszériája elkészültéig, azonban a saját alakulat is jó pár dobogós helyet begyűjtött.
A March az első szezont konstruktőri harmadikként zárta (ebbe azok a pontok is beleszámítottak, melyeket Stewart gyűjtött), amit a későbbiekben egyszer sem sikerült újra elérni. A March két győzelmet szerzett története folyamán, 1975-ben Vittorio Brambilla, 1976-ban Ronnie Peterson állt a dobogó tetejére.
Ekkor azonban Rees már nem volt a csapat színeiben, a Shadow istállóhoz igazolt csapatfőnökként. Az 1975-ös szezon volt az, amelyik legígéretesebben indult a fiatal istálló számára: Rees születésnapján, január 12-én Jean-Pierre Jarier arra készült, hogy elfoglalja a szezonnyitó Argentin Nagydíj pole-pozícióját – autója azonban még a felvezető körön meghibásodott. Jarier a következő versenyen is rajtelsőséget szerzett, de ezt a futamot sem tudta befejezni. A Shadow végül mindössze egyetlen dobogóval zárta a szezont. A csapat egyetlen győzelmét Alan Jones szerezte meg 1977-ben.
A csapatfőnök és számos kollégája az év végén elhagyta a Shadow-t, és megalapították új csapatukat, amely a March mintájára Franco Ambrosio, Alan Rees, Jackie Oliver, Dave Wass és Tony Southgate után az Arrows nevet kapta. Mindössze 53 nap alatt megépítették első F1-es autójukat, amely rövidesen dobogóra állt – csakhogy kiderült, hogy a konstrukció a Shadow másolata, ezért kénytelenek voltak új modellt tervezni.
Rees egészen 1991-ig irányította a csapatot: győzni nem tudtak, de időnként egy-egy dobogót elcsíptek. A veterán csapatvezető ezután a pénzügyi igazgató posztját töltötte be, mígnem 1996-ban eladta maradék részvényeit, és két és fél Formula-1-ben töltött évtized után visszavonult a sportágtól. Alan Rees ma 78 éves.
