Vegyes érzések keveredhettek 20 évvel ezelőtt, amikor a Formula-1 először érkezett meg Imolába a kettős tragédia, Roland Ratzenberger és Ayrton Senna 1994-es halálos balesete óta. A sportág történetének egyik legsötétebb hétvégéjének helyszínére való visszatérés okozta gyász és a keserűség mellett az egyéves évforduló arra is alkalmat teremtett, hogy Imola lassan megpróbáljon továbblépni a történteken, elkezdje lemosni magáról a nevéhez tapadt szomorú emlékeket – ami teljesen persze soha nem sikerült.
Különös, hogy egyes pályákhoz mennyire hozzákapcsolódik egy-egy tragédia. Hockenheimre a rajongók elsősorban nem Jim Clark halálának helyszíneként gondolnak, ahogy Spáról sem az 1960-as fekete hétvége jut eszünkbe, s Monza kapcsán sem a két elhunyt világbajnok, vagy a tucatnyi néző halálát okozó von Trips-tragédia. Az Imola név viszont mindenkinek ugyanazt a két nevet juttatja eszébe – s valószínűleg ez így is fog maradni még nagyon sokáig...
A szervezők nem is akarták elfeledtetni, mi történt az egy évvel korábbi San Marinó-i Nagydíjon. A futam előtt egyperces néma csenddel emlékeztek Ratzenbergerre és Sennára, s a pálya is magán viselte a történtek nyomát. A két baleset helyszíne, a Tamburello- és a Villeneuve-kanyar teljesen megváltozott, a nagytempójú balos, illetve jobb törés helyére egy-egy sikán került. Átalakult továbbá a Ratzenberger balesetében valószínűleg szerepet játszó Acque Minerale, a Rivazza, s Barrichello bukásának helyszíne, a Variante Bassa is.
A Williamsnél igen nagyok voltak az elvárások, szerettek volna győzelmet aratni a pályán, ahol egy évvel korábban elvesztették Sennát, aki oly kevés időt tölthetett el velük. Damon Hill jó formában volt, az előző versenyhétvégén győzni is tudott, az időmérőn viszont az első sorba sem fértek be a kék-fehér autók: a pole-t Michael Schumacher szerezte meg, mindössze nyolc ezreddel megelőzve a ferraris Gerhard Bergert.
Vasárnapra aztán megérkezett az eső Imolába, de a rajtnál már a felszáradás jelei mutatkoztak, így a többség úgy döntött, hogy slickeken indul el. Az élmenők viszont nem mertek kockáztatni, az első öt helyezett, valamint Rubens Barrichello esőgumit tett fel, ami az elején nagyon kifizetődő volt, hiszen körönként öt másodpercet adtak a többieknek. A helyzet viszont rövidesen tarthatatlan lett, így Schumacher, Berger, Coulthard, Hill, Alesi és Barrichello néhány kör múlva megkezdték kerékcseréiket.
A címvédő versenye ezt követően már csak fél körig tartott, a kivezetőn ugyanis csúnyán összetörte a Benettont – utólagos elmondása szerint műszaki hiba miatt. Ekkor Berger vette át a vezetést Hill és a nagyot csatázó Coulthard-Alesi páros előtt. Felcsillant hát a remény, hogy az olasz közönség 1983 óta először ismételten Ferrari-győzelmet láthasson Imolában. Ez azonban csak a második kiállásig tartott, amikor Berger autója lefulladt, így Hill egyedül maradt az élen.
Hamarosan aztán Coulthardot is utolérte a balszerencse, a skót ugyanis összekoccant Alesivel, ráadásul bokszutcai gyorshajtáson is érték, így a negyedik hely volt a maximum, amit kihozhatott a versenyből, Berger pedig visszakerült a dobogóra. Ebben a sorrendben is futottak be, Hill győzött Alesi és Berger előtt, így az olaszok ha győzelemnek nem is, de kettős dobogónak örvendhettek, folytatva addigi jó formájukat.
Ezen a versenyen tért vissza az F1-be, Nigel Mansell, aki hosszú karrierje első mclarenes versenyét teljesítette, s nem mellesleg azzal a nem mindennapi teljesítménnyel büszkélkedhetett ezentúl, hogy a sportág történetének négy legsikeresebb csapatánál, a Lotusnál, a Williamsnél, a Ferrarinál és a McLarennél is megfordult. Az 1992-es világbajnok a pontszerzés felé tartott, ám összeütközött Eddie Irvine-nal, s végül csak körhátrányban ért célba...
