Nemigen fordult még elő, hogy két egymás utáni napon két olyan cikk kerül a Retro rovatba, melyek témája kapcsolódik egymáshoz, most viszont mégis ez a helyzet, hiszen ma tegnapi főszereplőnk, Peter Revson egyetemi csoporttársára, Timmy Mayerre emlékezünk. Kettejüket nem csupán ez köti össze, hanem a tragikusan rövid életútjuk is: Timmy Mayer hat nappal 26. születésnapja után, 1964. február 28-án vesztette életét Tasmaniában.
A befolyásos pennsylvaniai családba született Timmy Mayer, akinek nagybátyja, William Scranton nem sokkal később az állam kormányzója, majd pedig ENSZ-nagykövet lett, 1959-ben, 21 esztendősen kezdett versenyezni. A Yale-en végzett fiatal versenyző kezdetben egy Austin-Haley-vel, később pedig egy Lotusszal bontogatta szárnyait, majd miközben a hadsereg tagjaként Puerto Ricóban szolgált, megnyerte az SCCA Formula Junior-bajnokságot.
Karrierje nagyon gyorsan ívelt felfelé, 1962-ben már a Formula-1-ben is bemutatkozhatott a Cooper gyári csapatának tagjaként. Mayer a húsz indulóból a 12. rajthelyet szerezte meg Watkins Glenben, ám a sebességváltó hibája miatt végül nem ért célba. Egyik csapattársa az a Bruce McLaren volt, aki fontos szerepet játszott karrierje későbbi alakulásában – ez még inkább igaz bátyjára, Teddyre, aki McLaren együtt alapította meg a ma is az ő nevét viselő istállót, ahol egészen 1982-ig dolgozott.
Timmy Mayer testvéréhez és Peter Revsonhoz hasonlóan 1963-ban áttette a székhelyét Európába, ahol Ken Tyrrell meghívására a Cooper Formula Junior-csapatának tagja lett. Autója nem igazán tudta felvenni a versenyt a Brabham és a Lotus gépeivel, több balesete is volt, és végül csak egy dobogóra futotta neki abban az évben az utánpótlás-szériában.
A szerény eredmények ellenére McLaren meglátta Mayerben a tehetséget, és beajánlotta őt a Cooperhez, így az 1964-es évre az istálló gyári versenyzőjeként készülhetett a dél-afrikai Tony Maggs helyén. A holtszezonban McLaren és Mayer átutaztak a világ másik felére, hogy részt vegyenek az első alkalommal megrendezett Tasman Seriesen, amelyen ausztrál és új-zélandi versenyzők mellett olykor „külföldiek” is felbukkantak. A sorozat első szezonjában eleinte Mayer volt az egyetlen „beugró”, mígnem a hatodik versenyre befutott Graham Hill is.
A négy új-zélandi és négy ausztrál futamból álló bajnokság Bruce McLarenről és Jack Brabhamről szólt, mindketten 3-3 versenyt nyertek négy hazai fellépésükből - Mayer pedig ott volt mögöttük, nagy csatában Denny Hulme-mal a bajnokság harmadik helyéért: az első hét versenyen négy dobogót szerzett, kétszer lett második, és kétszer állhatott a dobogó alsó fokára.
A szezonzáró, az egyik utolsó nagy megmérettetés az F1-es idénynyitó előtt South Pacific Trophy volt. A nagyon gyors, hét kilométer hosszú pálya a tasmaniai Longford városa melletti közutakon kanyargott – az állapotokról sokat elmond, hogy a versenyzők egy vasúti kereszteződésen is áthaladtak, a biztonságra pedig nem sokat adtak: a pályát fák és házak övezték...
A második edzésen néhány bemelegítő kör után rákapcsolt, és megindult a minél jobb időeredményért. Egy lejtős jobbosban, talán műszaki hiba miatt, bár ez sosem derült ki, elvesztette uralmát autója felett, és a fák közé csapódott. A Cooper darabokra szakadt, s kevésen múlott, hogy nem találta a versenyt a közelben néző gyerekeket...
Mayer, aki kirepült a roncsból, a korabeli beszámolók szerint még életben volt, amikor megérkeztek hozzá, de sérülései következtében rövidesen elhunyt, a kórházban már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A fiatal tehetség, aki a gyári szerződéssel élete lehetősége előtt állt, a Tasman Series első áldozata lett, mindössze hat nappal 26. születésnapját követően.
Gyászbeszédében az őt hat évvel túlélő barát, Bruce McLaren élete talán leghíresebb szavaival búcsúzott tőle: „A hír, hogy meghalt, óriási sokk volt a számunkra. De ki mondhatná, hogy nem látott, tett és tanult többet a neki megadatott néhány év alatt, mint mások egy egész élet során? Ha valamit jól csinálunk, az annyira értékes, hogy nem lehet ostobaságnak nevezni, ha belehalunk, miközben próbálunk még jobbak lenni. Az élet elpazarlása lenne, ha valaki semmit nem kezdene tehetségével, ezért érzem úgy, hogy az életet az elért eredményekben is kell mérni, nem csupán években.”
