Nincs semmi titok. Csak nyomni kell a gázt, és balra kanyarodni.
/Bill Vukovich/
Azok számára, akik nem igazán ismerik a tengerentúli autóversenyzés történetét, Bill Vukovich csak egy homályos alak az 1950-es évekből, akinek neve mellett 5 F1-es futamindulásból 2 győzelem szerepel. Pedig Vukovich soha nem vezetett Formula-1-es autót: 1950 és 1955 közt az Indianapolisi 500 mérföldes futamon indult minden évben, mely akkoriban a világbajnokság részének számított.
A Vuki nevet hallva az ötvenes években még nem a Star Wars szőrös óriásai juthattak az amerikai fiatalok eszébe (legalábbis az autósport-rajongókéba), hanem William John, avagy ahogy mindenki ismerte, Bill Vukovich, akit Őrült Oroszként is emlegetett a sajtó, ám ezt ő nem szerette, hiszen szerb származású volt. Mások, akik ezzel tisztában voltak, a Csendes Szerb nevet aggatták rá higgadt stílusa miatt.
Történetünk hőse ma 96 évvel ezelőtt, nem sokkal az első világháború végét követően látta meg a napvilágot Kaliforniában. Nem volt egyszerű élete, édesapja a 14. születésnapján követett el öngyilkosságot, így a gazdasági válság sújtotta Amerikában a családfő nélkül kellett érvényesülnie, testvérével nagyon sokat dolgoztak, hogy eltartsák szeretteiket.
Az egyetlen kikapcsolódást az autók jelentették, pontosabban egy autó jelentette számára: rengeteg időt töltöttek a családi Ford T-modell bütykölgetésével, s a fiatal Bill ezen is tanult meg vezetni. A harmincas években már versenyeken is indult, eltökélten dolgozott azon, hogy minél jobb formába kerüljön: mindennap edzett, nem ivott, nem dohányzott. Tehetsége nyilvánvaló volt, ám a balesetek nem kerülték el – ki tudja, talán jobban is járt így, hiszen egy sérülése miatt nem mehetett el a háborúba 1941-ben...
A második világégés után Vukovich egyre komolyabban kezdett foglalkozni a versenyzéssel, 1950-ben pedig lehetőséget kapott, hogy ott legyen Indianapolisban, az 500 mérföldes futamon. Autója teljesen alkalmatlan volt arra is, hogy kvalifikálja magát, a következő évben viszont már sikerült kivívnia egy helyet a rajtrácson. Rövid idő alatt a 10. helyre tört előre, nagyon ígéretesen indult tehát első Indy 500-a, ám hamar véget is ért, mivel autója a 29. körben megadta magát.
Ennyi is elég volt ahhoz, hogy Vukovich felkeltse Howard Keck figyelmét, aki a visszavonuló háromszoros győztes Mauri Rose utódját kereste. 1952-ben már az ő autójával indult a legendás versenyen, melyet kis híján meg is nyert, ám 150 környi vezetés után az autó kormányműve elromlott – alig 20 mérföld volt hátra az ötszázból.
A csalódás nem szegte kedvét, s a következő évben fantasztikus győzelmet aratott minden idők egyik legnehezebb Indy 500-án, melyen Carl Scarborough a hőség miatt életét vesztette. Vukovich a pole-ból indult, 195 körön át vezetett a 200-ból, hatalmas fölénnyel nyerte a versenyt, ráadásul a leggyorsabb kör is az övé lett. A következő évben sikerült megismételni a diadalt, ezúttal ráadásul a 14. rajthelyről előretörve. Mivel ismét ő vezetette a legtöbb körön át a mezőnyt, ő lett az egyetlen pilóta az Indy 500 történetében, aki egymás utáni három futamon elmondhatta ezt magáról.
A győzelmekért kapott pénzt Vukovich okosan befektette, többek közt két benzinkutat is vett, hogy biztosítsa családja számára a megélhetést. 1954 őszén részt vett a Mille Miglia „mexikói párján”, a hírhedt Carrera Panamericanán, mely több életet követelt az előző években, s Vukovich, valamint navigátora, Vern Huell is kis híján ottmaradtak Mexikóban, amikor kategóriájuk második helyén állva balesetet szenvedtek...
Vukovich 1955-ben harmadik győzelme reményében tért vissza az Indy 500-ra, immár Lindsey Hopkins autójával, miután Keck kiszállt a versenyzésből. Az 5. helyről rajtoló címvédő hamar az élre állt, s már ötven kör óta vezette a futamot, amikor utolért három lekörözendő pilótát. Az erős szélben az egyik megcsúszott, a másik őt kikerülni próbálva elvesztette uralmát autója felett, s a harmadikat egyenesen Vukovich útjába lökte...
A kétszeres győztes autója az ütközéstől a levegőbe emelkedett, többször megpördült tengelye körül, kirepült a pályáról a betonfalon túli parkolóba, s kigyulladt. Hiába próbáltak segíteni rajta, már nem lehetett, Vukovich koponyatörést szenvedett, és azonnal meghalt. A másik három versenyző sértetlenül úszta meg az esetet, sőt Rodger Ward később kétszer meg is nyerte az Indy 500-at. Ő hosszú évekkel később így nyilatkozott az elhunyt nagyságról: „Bill Vukovich tudását és elszántságát tekintve valószínűleg a legnagyobb versenyző volt, akit valaha ismertünk.”
Vukovich fia, Billy a tragédia ellenére sem adta fel tervét, hogy autóversenyző legyen, és 13 évvel később ő lett az év újonca Indianapolisban, miután a 7. helyen zárta a versenyt. Ugyanez az elismerés az ő fiának, Billy Vukovich III-nak is kijutott 1988-ban, ám az ő élete még rövidebb volt, mint nagyapjáé, hiszen két évvel később egy sprint car-versenyen halálos balesetet szenvedett.
