1924. december 3-án látta meg a napvilágot Mar del Platában Roberto Mieres. Az argentin versenyző abban a korban került a királykategória mezőnyébe, amikor országa több élvonalbeli pilótát adott a sportágnak: mindenekelőtt az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangiót, az 1954-ben mögötte bajnoki ezüstérmet szerző Jose Froilan Gonzalezt és a tragikusan rövid életű Onofre Marimont.
Mieres 1953 és 1955 közt összesen tizenhét bajnoki futamon állhatott rajthoz, az első hármat a Gordini színeiben, a többit pedig Maseratival teljesítette – 1954 közepétől másfél éven át az olaszok gyári pilótájaként. A dobogóra sosem állhatott fel, legjobb eredménye három negyedik hely volt, utoljára az 1955-ös Holland Nagydíjon, ahol a leggyorsabb kört is ő érte el.
Elsősorban Formula-1-es eredményei miatt emlékezünk meg most Mieresről, hanem azért, mert azon nyolc F1-es pilóta egyike volt, aki olimpikonként is képviselte hazáját – mindössze hárman voltak, akik a nyári olimpiai játékokon tették ezt. Mieres 1960-ban a római olimpián vitorlázóként indult, s a csillaghajók versenyében a 17. helyet szerezte meg.
A mezőnyben szintén ott volt a thaiföldi Prince Bira, akivel a versenypályán is többször összecsaptak egymással – a Birabongse Bhanudej Bhanubandh néven született távol-keleti pilóta összesen 19 F1-es futamon indult az ötvenes években, vitorlázóként pedig négy olimpián vett részt, legjobb eredménye a melbourne-i 12. hely volt 1956-ban, szintén csillaghajóval.
A harmadik egykori Formula-1-es pilóta, aki nyári olimpián is részt vett, a mindössze egyetlen F1-es futamon induló, ám Le Mans-ban két kategóriagyőzelmet is szerző holland Ben Pon volt, ő 1972-ben Münchenben skeetlövészetben indult, ahol a 31. helyen végzett. Kevesen tudják, hogy F1-es karrierje előtt Jackie Stewart is kis híján olimpikon lett, hiszen épphogy lemaradt arról, hogy agyaggalamb-lövészetben kvalifikálja magát az 1960-as játékokra. Ki tudja, ha az ifjú skót kicsit jobban lő, talán sosem kezd profi versenyzői karrierbe, s az autósport világa szegényebb lenne egy legendával.
A téli olimpiai játékokon összesen négy F1-es pilóta vett részt. Közülük Alfonso de Portago volt az első, aki Formula-1-es bemutatkozásának évében, 1956-ban a negyedik helyet szerezte meg az első spanyol bobcsapat tagjaként a Cortina d’Ampezzóban rendezett játékokon, s csak 16 századdal maradtak le az éremről. A spanyolok első, Fernando Alonso színre lépéséig egyetlen F1-es dobogósa alig több mint egy évvel később egy borzalmas balesetben életét vesztette a Mille Miglián.
Az amerikai Boris „Bob” Said és a brit Robin Widdows de Portagóhoz hasonlóan szintén bobosként szerepeltek a téli játékokon, s érdekes módon mindketten több olimpián szerepeltek, mint ahány F1-es futamon. Előbbi 1959-ben, utóbbi 1968-ban állhatott rajthoz a királykategóriában hazai versenyén, de egyikük sem ért célba. Said 1968-ban és 1972-ben, míg Widdows 1964-ben és 1968-ban indult a téli játékokon.
Az egyetlen F1-es versenyző, aki nem bobosként szerepelt a téli olimpián, Divina Galica volt, aki síelőként négyszer indult a havas sportok legnagyobb megmérettetésén: 1964-ben, 1968-ban, 1972-ben, majd 1992-ben, 48 esztendős korában. Legjobb eredménye egy hetedik hely volt, a Formula-1-ben azonban nem tudott sikeres lenni, hiszen három próbálkozásból egyszer sem tudta kvalifikálni magát a brit hölgyversenyző.
A legsikeresebb F1-es olimpikon vitathatatlanul Alex Zanardi, akinek történetét aligha kell bemutatni bárkinek: 2001-ben kis híján végzetes balesetet szenvedett, melyben elvesztette mindkét lábát. Zanardi új helyzetéhe alkalmazkodva új életcélokat keresett, s CART-bajnoki címe után egy egészen más területen is a csúcsra ért: a 2012-es londoni paralimpián két aranyérmet szerzett a kézihajtású kerékpárosok versenyében.
