Motorformulák, aerodinamikai szabályok, pályák, csapatok, pontrendszerek – olyan dolgok, melyek folyamatosan változtak a Forma-1 67 évre visszanyúló történetében, két elem azonban mindig ugyanaz maradt: a versenyhétvégék során van egy kvalifikáció, amely egy, nagyjából két órás futam rajtsorrendjét hivatott eldönteni. A sportág napjainkban zajló, úgynevezett krízisének orvoslására hónapról felmerül a hétvégék menetrendjének átalakítása, majd jönnek a fanyalgók mondván „mindig is így volt.” Nos, ez elég gyenge lábakon álló érvelés, tekintettel arra, hogy a száguldó cirkuszban már semmi sem olyan, mint régen.
A professzionalizmus növekvő mértéke, valamint a technológiai fejlődés a 21. századra olyan Forma-1-et alkotott, ahol háttérbe szorult annak szórakoztató jellege, a show, amiért viszont emberek százmilliói ülnek le kéthetente a televízió elé. A tradíciók megőrzése miatt viszont nagy százalékuk egyáltalán nem nyitott a változásra, ami a megszokott formátumot illeti, noha azt az IndyCar is jól példázza, hogy okos stratégiával, a kétversenyes hétvégék is sikeresek tudnak lenni. Bernie Ecclestone mostanság éppen ezért kardoskodik, az Autosport pedig a fordított rajtrács ellen érvel.
A lap szerint a legegyszerűbb az lenne, hogy a szezon első futamán az előző évad pontversenyének fordított sorrendjében induljanak a pilóták (az újoncok a mezőny végéről), majd az azt követő helyszíneken az aktuális tabella határozná meg az indulást, természetesen a legutolsóval kezdve. A gyorsabb pilóták így rá lennének kényszerítve, hogy átverekedjék magukat a mezőnyön, egy ilyen szisztémában pedig Sebastian Vettel is lubickolhatna, akiről sokan úgy vélik, nem igazán állja meg a helyét kerék a kerék elleni csatában.
A nagydíjak kihívásai ugyanazok maradnának: előzni, ha kell, megalkotni a megfelelő stratégiát, a lehető legjobb munkát végezni a bokszban. Persze az is igaz, hogy nem minden futam lenne olyan előzésorgia, mint a 2005-ös Japán Nagydíj, melyet leggyakrabban hoznak fel a fordított rajtrács példájára. A Mercedes és Red Bull nem minden helyszínen lenne képes átverekedni magát a mezőnyön: ha mégis, a versenyek szórakoztatóbbak lesznek, ha nem, újabb csavar kerül az eredményekbe.
A szombati látványosságot egyedül az időmérő edzés adja a pályákon, a betétversenyekkel együtt – bár a tendencia az, hogy az emberek valójában izgatottabbak a kvalifikáció után rendezett GP2-es főverseny miatt. Persze az időmérő eltörlése nem opció. Ha viszont működik a fordított rajtrács, miért ne jutalmaznánk pontokkal az ott legjobb eredményt elérőket? Fontos azonban, hogy ne ugyanolyan mértékben számítsanak be a bajnokságba, mint a nagydíjak (például az első tíz legjobb időt elérőt lehetne jutalmazni 10-8-6-5-4-3-2-1-1-1 sorrendben). A legjobb kvalifikációs szisztéma egy fél órás, kard-ki-kard küzdelem lehetne, ahol minden pilóta három szettet kap a leggyorsabb abroncsból.
Persze a fordított rajtrács némileg csökkentené a győzelmek értékét, de ha valaki például egy Manort, vagy egy Saubert vinne sikerre, nem nagyon lehetne úgy fogalmazni, hogy könnyű dolguk volt (nézzük csak meg Markus Winkelhock meddig tudta tartani az éllovasokat 2007-ben, a Nürburgringen!), sőt, az élen ritkán látott pilóták nem lennének túl nagy ár a show felkavarásáért. Ha az elmúlt évek sokat emlegetett győzelmeit vesszük, mindig voltak különleges tényezők, melyek hozzájárultak egy-egy pilóta sikeréhez. 2008-ban Sebastian Vettel az esőben vitte sikerre a Toro Rossót, 2012-ben Pastor Maldonado Lewis Hamilton időmérős kizárása segítette a győzelem kapujába, Max Verstappen tavaly Barcelonában a Mercedesek ütközése, és csapattársa balszerencséje miatt került nyerő helyzetbe. Mégis, egyikük esetében sem emlegetik a „különleges tényezőket” győzelmük okaként.
A dolgok nem csak változnak, hanem már meg is változtak, és ha a Forma-1 nem tart vele lépést, könnyen elsüllyedhet, akárcsak egy vízbe dobott kavics.
