Ha azt mondjuk, hogy a szezon során összesen 56 alkalommal változott az élen álló pilóta személye, az egyáltalán nem néz ki rosszul. Ha viszont azt is hozzátesszük, hogy ebből mindössze négy alkalommal történt meg ez a pályán (Malajzia, Oroszország és Austin kétszer), az már sokkal szomorúbb képet fest – ráadásul mindössze egyetlen pozíciócsere történt igazán kemény küzdelem eredményeként: amikor Ricciardo Austinban megelőzte Hamiltont. Egy évvel ezelőtt egyébként ugyanez a szám 61 volt, míg a rekordot a 2008-as szezon jelentette 85 pozíciócserével.
Persze sokkal „unalmasabb” évek is voltak ennél – igaz, a tankolásra és a kerékcserére vonatkozó szabályok miatt nehéz pontos összehasonlítást készíteni. Az 1988-as szezonban például, amikor a McLaren 15-öt nyert meg az év 16 futamából, mindössze 12 helycsere történt az élen, pedig nem sokkal kevesebb verseny alkotta a versenynaptárat. Ebben a szezonban egyébként például Sennán és Proston kívül csak két pilóta tudott egy-egy futam élére állni: Gerhard Berger 119, Ivan Capelli pedig 6 kilométeren át vezetett.
Ehhez a négyhez képest idén több, hét pilóta tudott futamokon vezetni, a Mercedes párosán kívül a Ferrari és a Williams mindkét versenyzője, valamint Daniel Ricciardo, aki tavaly még a harmadik helyen állt ezen a ranglistán, idén viszont át kellett adnia a helyét az ő tavalyi teljesítményéhez hasonlóan három futamgyőzelmet szerző Sebastian Vettelnek.
Egy szezon változatosságáról sokat elárul az is, hogy melyik volt a legrosszabb rajthely, ahonnan sikerült valakinek futamgyőzelmet szerezni. Idén ez a szám a 3-as volt, azaz a 3. pozíciónál hátrébbról senki nem nyert idén, amire korábban már hatszor is volt példa az F1 történetében, legutóbb 1998-ban és 2007-ben – igaz, előbbi évben így is „belefért” egy meglepetésgyőzelem, hiszen Damon Hill a harmadik rajthelyről indulva tudta megnyerni a kaotikus Belga Nagydíjat.
Az pedig, hogy csak három pilóta tudott idén futamot nyerni, bár kétségkívül nem túl örömteli dolog, annyira kirívónak nem is mondható, hiszen tavaly, 1988-ban és 1963-ban szintén volt példa erre – az viszont tény, hogy a futamok és a győztesek számát egymáshoz viszonyítva még sosem volt ennyire kedvezőtlen a végeredmény – ilyen szempontból egyébként az 1951-es (8 futamon 6 győztes) és az 1982-es (16 futamon 11 győztes) idény „áll az élen”.
Az AMuS összeállítása nyomán.
