A jelenleg a Formula-E-ben való szereplés mellett többek közt az Autosport szakértőjeként dolgozó egykori Formula-1-es versenyzők, Karun Chandhok egy hosszabb szubjektív írással búcsúzott a kedden eltemetett Jules Bianchitól, melynek kezdetén azzal a kérdéssel foglalkozott, mennyire más a versenyzők halálának megítélése most, mint régen, illetve milyen belső konfliktusok gyötrik a pilótákat egy ilyen esetet követően.
„Néhány hónappal ezelőtt volt szerencsém Damon Hill és John Watson társaságában Jackie Stewartnál ebédelni, aki volt olyan kedves, hogy körbevezetett a házában” – írja Chandhok. „Az elhunyt vagy súlyosan megsérült barátokról és versenyzőtársakról készült képeket nézegetve gondoltunk bele, mennyit változott a sport azóta. Damon és én elbeszélgettünk Jackie-vel Jules-ről, aki sokkal pragmatikusabban tud hozzáállni ehhez a kérdéshez, hiszen az ő idejében a várható évi pilótahalálozás egy felett volt...”
„Ez a beszélgetés ráébresztett, mennyire szerencsések vagyunk, és mennyire hálásak kell lennünk a Jackie-hez hasonló embereknek, akik rengeteget tettek a versenyzők és a szerelők biztonságáért” – folytatta Chandhok. „Jackie és Wattie sokkal veszélyesebb időkben versenyeztek, mint én, Damon pedig olyan emberek közt nőtt fel, mint Jim Clark vagy Jackie, s a legtöbb embernél közelebbről élte át az 1994-es imolai tragédiát.”
„Én magam viszont csak egyetlen versenyen vettem részt, ahol meghalt valaki, ez sajnálatos módon a 2013-as Le Mans-i 24 órás verseny volt, ahol életét vesztette Allan Simonsen. Emlékszem, elmondtam akkori barátnőmnek, későbbi feleségemnek, hogy ez mennyire furcsa érzés volt. A baleset a verseny legelején történt, s a szervezők hamar közölték a csapatokkal a rossz hírt, még azt megelőzően, hogy a világ tudomására hozták volna.”
„Nem tudtam, mit tegyek” – idézte fel azt a borongós Le Mans-i délutánt Chandhok. „Egyrészt teljesen sokkolt, hogy valaki, akit az imént még láttam, akivel néhány órával korábban beszéltem, már nincs köztünk, másfelől viszont körülnéztem, és a verseny tovább zajlott körülöttem. Egyfajta belső konfliktust éreztem, sőt talán némi bűntudatot is, hogy minden úgy zajlik tovább, mintha mi sem történt volna. Én magam nem is ismertem Allant, el sem tudtam képzelni, milyen lehet ez a családjának és a paddockban lévő barátainak...”
„A pilóták mindenesetre különös emberek. A versenyszellem olyannyira beleivódott elménkbe, hogy amint felvettem a sisakom, és átvettem az autót, pontosan olyan gyorsan mentem át azon a bizonyos kanyaron a Tertre Rouge-ban, mint azt egyébként tettem volna. Biztos vagyok benne, hogy az 1994-es imolai futamon sem vette senki sem lassabban a Tamburellót vagy a Tosát a 32. körben, mint a hatodikban tették....”
