Ascari 1952, Fangio 1954, Schumacher 2004, Vettel 2013... Jim Clark 1963-as szezonját, melynek utolsó futamát épp 51 évvel ezelőtt, 1963. december 28-án futották, csakis ezekkel a döbbenetes fölénnyel elhódított bajnoki címekkel lehet egy napon említeni. A Repülő Skót két és félszer annyi pontot szerzett, mint a második helyezett Graham Hill, bár ennek jó részét a pontszámítási szabályok miatt levonták a szezon végén – sebaj, így is maradt elég.
Az 1963-as idény Monacóban kezdődött. A bajnoki címet az előző decemberben a szezonzárón elveszítő Clark megszerezte a pole-t, ám ez a verseny ugyanúgy végződött számára, mint az 1962-es világbajnokság: műszaki hibával. A címvédő Graham Hill győzött, és azonnal előnybe került a skóttal szemben, aki hamar „egyenlíteni” tudott, miután riválisa Belgiumban kiesett, míg ő megnyerte a futamot – közel öt perc előnnyel a bajnokság élére álló Bruce McLaren előtt.
A tízfutamos szezon első hat hétvégéjéből ez volt az egyetlen, ahol nem Clarké lett a pole-pozíció, hiszen Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban és Németországban is ő indulhatott az első helyről. Ezek közül az első hármat meg is nyerte, s miután Hill újabb és újabb nullázásokat könyvelt el, a bajnokság tulajdonképpen már féltávra eldőlt: Clark a Brit Nagydíj után 36 ponttal rendelkezett, őt Ginther (14), Hill (13), Surtees (13) és Gurney (12) messze leszakadva követte.
A négyes győzelmi sorozat végül a Nürburgringen szakadt meg: az augusztus 4-ei Német Nagydíjon Clark „csak” a második helyen ért célba Surtees mögött – igaz, műszaki hiba hátráltatta. Huszonöt győzelme mellett ez volt F1-es karrierje egyetlen második helye. Ez a kis „kisiklás” persze bőven belefért, hiszen a következő versenyen, Monzában elért győzelme már a világbajnoki címet jelentette számára, sőt egyúttal azt is, hogy ha a hátralévő három futam egyikén győzni tud, akkor maximális, 54 ponttal zárja az idényt – a szabályok értelmében ugyanis csak a legjobb hat eredmény számított az év végén, s mivel Clark már öt győzelemnél tartott, csupán egy siker kellett a tökéletes szezonhoz.
Az évad utolsó három versenyét Európán kívül rendezték. Clark az elsőt műszaki hiba miatt azonnal körhátrányban kezdte, így Watkins Glenben nem jöhetett össze a győzelem, igaz, a harmadik helyre így is felért a futam végére. Mexikóban aztán már nem volt ellenfél: miután több mint 1,7 másodpercet adott Surteesnek az időmérőn, fölényesen nyerte a futamot, így a szezon kilencedik hétvégéjén hatodik pole-ját, hatodik győzelmét és hatodik leggyorsabb körét szerezte.
A szezonzárónak még annyi tétje sem volt Clark számára, mint az előző két futamnak, hiszen a skót ekkorra már nemcsak világbajnoki címét biztosította be, hanem azt is, hogy a maximális 54 ponttal zárja a szezont. A teljesítményén azonban mit sem vetett vissza a tétnélküliség: Clark megszerezte azévi hetedik pole-ját és hetedik győzelmét is. Mindkettő rekordot jelentett, sőt utóbbit csak több mint két évtizeddel később, 1984-ben tudta beállítani Alain Prost, megdöntésére pedig pontosan negyedszázadot kellett várni: Ayrton Senna 1988-ban nyolc futamgyőzelemmel zárta a szezont – igaz, 16 versenyből, míg Clarknak tíz futam is elég volt ehhez.
1963-ban Jim Clark egészen elképesztő fölénnyel nyerte meg karrierje első világbajnoki címét: a tíz versenyből háromszor műszaki hiba hátráltatta, a fennmaradó hét futamot azonban egytől egyig megnyerte. A megelőző és az ezt követő évben egyaránt az utolsó versenyen veszítette el a trófeát, 1963-ban viszont korábban példátlan módon már három futammal az idény vége előtt bebiztosította a világbajnoki győzelmet.
