Amikor az 1988-as Formula-3000-szezon hetedik futamán az akkor 24 esztendős Johnny Herbert a szalagkorlátnak csapódott, s diagnosztizálták súlyos lábsérüléseit, melyek következtében még az amputáció lehetősége is felmerült, valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy az ifjú brit pilóta több mint egy évtizeden át állandó résztvevője lesz majd a Formula-1-nek, s három futamgyőzelemmel, valamint egy Le Mans-i 24 óráson elért elsőséggel vonul majd vissza az aktív versenyzéstől.
A baleset nem múlt el nyom nélkül, Herbertet mozgásában is akadályozták sérülései, a hosszú hónapok rehabilitációját követően sem tudott futni, s vezetési stílusán is változtatni kellett. Ez sem gátolhatta meg azonban abban, hogy beteljesítse álmát, s hét hónappal a Brands Hatch-i bukást követően már élete első Formula-1-es futamára készült a Benetton színeiben. Herbert egy ragyogó negyedik hellyel mutatkozott be a királykategóriában, alig egy másodperccel elmaradva a dobogótól, így azonnal igazolva, hogy jó döntés volt a szerződtetése.
Sokáig mégsem maradhatott, jó formáját ugyanis nem tudta állandósítani, s amikor a Kanadai Nagydíjra még csak kvalifikálni sem tudta magát, miközben olyan csapatok, mint a Rial, az AGS vagy a Coloni igen, a menedzsmentnél betelt a pohár: Herbertet egyszerűen kirúgták. Abban az évben két futamon még lehetőséget kapott a Tyrrelltől, 1990-ben és a rá következő évben pedig összesen tíz verseny erejéig a Lotustól, de egészen 1992-ig kellett várnia egy újabb állandó ülésre. Ekkorra már Le Mans-győztesnek mondhatta magát, a Mazda bolygódugattyús autójával elért sikerről részletesen itt olvashattok.
Ezt a Lotustól kapta meg Mika Hakkinen oldalán, miután az előző évben még a német Bartelsszel osztozott a 12-es rajtszámú autón. A finnel nem tudta felvenni a versenyt, a helyére érkező Zanardival viszont már annál inkább, s gyakorlatilag egymaga vitte a konstruktőri bajnokság hatodik helyéig a haldokló Lotust – belgiumi ötödik helyével a legendás istálló utolsó Formula-1-es pontjait szerezte.
A Lotus végnapjait Herbert már nem várta meg, s az 1994-es szezon utolsó versenyeit már a Benetton színeiben teljesítette. A következő évre is maradt, s ez a szezon egyértelműen karrierje csúcsa volt: amikor Schumacher és Hill hibázott, akkor ő lecsapott, győzni tudott hazai pályán és Monzában is, s végül a negyedik helyen zárta a szezont, pontjaival hozzájárulva csapata első és egyetlen konstruktőri bajnoki címéhez.
Ennek ellenére sem maradhatott a csapatnál, akik Schumacher távozása után a Ferrarinál összeszokott Alesi-Berger párosnak szavaztak bizalmat. Végül a Saubernél kötött ki, ahol három év alatt két dobogót is összeszedett, méghozzá mindkettőt igazán emlékezetes futamokon: a mindössze három célbaérővel leintett 1996-os Monacói Nagydíjon, valamint a Damon Hill remeklését és „eltűnését” hozó 1997-es Magyar Nagydíjon.
Utolsó éve viszont finoman szólva sem alakult valami fényesen, elérkezett hát a váltás ideje, s Herbert el is fogadta Jackie Stewart hívását. Bár csapattársa, Rubens Barrichello jóval meggyőzőbb teljesítményt nyújtott nála, mégis Herbert szerezte meg a csapat egyetlen győzelmét a kaotikus Európa Nagydíjon, melyet korábban szintén bemutattunk a Retro-rovatban. Ezek után nem csoda, hogy maradhatott 2000-re is, amikor a Stewartot felvásárolta a Ford, és Jaguar néven, gyári csapatként működött tovább.
A szezon azonban katasztrofálisan alakult, s míg csapattársa, Irvine legalább két ízben pontot tudott szerezni, Herbertnek ez egyszer sem jött össze, s végül úgy ért véget a Formula-1-es karrierje, mint ahogy elkezdődött: egy hatalmas balesettel – szerencsére a következmények ezúttal jóval enyhébbek voltak.
Az F1-ből való távozását követően ismét a sportautókra kezdett koncentrálni, próbálva megismételni az 1991-es Le Mans-i sikert. Nem is járt messze tőle, hiszen az Audi gyári csapatának tagjaként háromszor is második lett, két ízben az R8-assal, egyszer pedig a Bentley Speed 8-assal.
