Ebben a kimutatásban azt rögzítjük, hogy ki és hányszor volt kénytelen átélni a legnagyobb csalódást, vagyis azt, hogy esélyesként reménykedve küzdött a világbajnoki címért, de a végén „csak” a második helyet sikerült megszereznie.
Itt is, mint sokszor, érzéseink és emlékeink csapdája leselkedik ránk, olyan esetek miatt, amikor valaki dominált ugyan egy szezonban, de csak harmadik lett az év végén. Ezek az esetek nem kerülhettek bele ebbe a felsorolásba. Máskor viszont előfordult, hogy valaki hatalmas hátránnyal lett második helyezett, mint pl. Damon Hill 1995-ben. Ilyenkor sosem éreztük az éppen alulmaradót nagy vesztesnek, a második helyezettek listájára azonban ugyanúgy felkerülnek.
Máris hallani vélem, ahogy vérmesebb F1-rajongók kapásból rávágják Stirling Moss nevét. Bizony így van, a derék britet, akit korának legjobb európai pilótájának tartottak (de fogalmazhattak volna magasztosabban is akár), rendszerint elkerülte a szerencse. A futamok többségén ő volt a legjobb, de ezeket időben túlságosan szétszórva produkálta, nagy győzelmei nem estek egy évbe. Négy egymást követő esztendőben lett ezüstérmes a Formula-1-ben (1955-1958 között), ebből a legtöbbször Juan Manuel Fangio győzte le.
Négy még pofonból is sok, ezt akár Alain Prost is mondhatná. Ő volt a másik balszerencsés figurája a Formula-1-nek, a nyolcvanas években. 1983-ban a turbós Renault sofőrjeként, szinte végig vezetve a szezonban szenvedte el, hogy Nelson Piquet mutat neki fügét, hiszen a brazil az utolsó versenyen vette át tőle a ponttáblázat első helyét, éppen amikor kellett. Nem Prost lett tehát az új világbajnok, hanem Piquet, mégpedig másodszor.
1984-ben egykori példaképe, Niki Lauda lett a fő ellenfele, csapattársként, és a mai napig példaértékű, ahogyan tisztelve egymást, sportszerű harcot vívtak. Nem volt lökdösődés, leszorítás, mutogatás. A McLaren pedig két első számú versenyzőt volt képes egyformán kiszolgálni. Prost egy „orrhosszal” lemaradt a bajnokságról, fél pont különbséggel. Laudának jött össze előbb a harmadik.
Prost ezután zsinórban két vb-címet nyert, és csak Ayrton Senna volt képes neki gátat szabni, előbb 1988-ben, majd 1990-ben. Kettejük párharca nem volt mentes az ún. „öv alatti ütésektől” sem, ami baleseteket, ütközéseket, leszorítást, ellenkezést is magában foglalt.
Háromszor veszített Nigel Mansell (1986, 1987, 1991), ő a Williams versenyzőjeként jutott csak el az ígéret kapujába. 1986-ben egy durrdefekt, 1987-ben egy edzésbaleset tette tönkre Mansell bajnoki reményeit. 1991-ben az év második felében szinte már legyőzhetetlen volt, és kezdeti ponthátrányát sikerült is majdnem teljesen lecsökkentenie Ayrton Sennával szemben.
Fernando Alonso szintén háromszor lett ezüstérmes (2010, 2012, 2013), mindháromszor a Ferrari versenyzőjeként. Ehhez tegyük hozzá, hogy 2007-ben pontazonosságot ért el McLarenes csapattársával a 2. helyezett Lewis Hamiltonnal, tehát könnyen lehetett volna második vagy akár világbajnok is.
Damon Hill édesapja, Graham Hill a hatvanas években zsinórban háromszor érdemelte ki a világbajnokság második helyét, a BRM versenyzőjeként. 1963-ban és 1965-ben Jim Clark verte tönkre a mezőnyt Lotusával. A kettő között, 1964-ben pedig a Ferrari – ügyelve a csapatsorrendre – John Surtees-t taktikázta be világbajnoknak.
Kétszer lett „csak” ezüstérmes Juan Manuel Fangio, Jacky Ickx, Jackie Stewart, Emerson Fittipaldi, Ronnie Peterson, Ayrton Senna, Damon Hill, Rubens Barrichello, Kimi Raikkönen és Michael Schumacher. Közülük csak hárman nem tudták soha vb-címmel „kárpótolni” magukat: Ickx, Peterson és Barrichello.
