Vegyes érzelmekkel teli év – nagyjából így foglalható össze Senna utolsó teljes szezonja a Formula-1-ben. Miután 1988-ban, 1990-ben és 1991-ben sorra nyerte a világbajnoki címeket a McLaren-Honda pilótájaként, a 92-es év negyedik helye összetettben közel sem volt ideálisnak mondható. A Williams szinte legyőzhetetlen autót épített, mutatja ezt konstruktőri bajnoki címük is, melyet simán, 65 ponttal a második McLaren előtt húztak be. Elsőszámú versenyzőjük, a világbajnokká koronázott Nigel Mansell pedig végig domináns teljesítményt nyújtva, majdnem kétszer annyi pontot gyűjtött, mint másodikként végző csapattársa, Riccardo Patrese. Sennát meglepetésre a fiatal német tehetség, Michael Schumacher is megelőzte Benettonjával, a brazil hét kiesése után inkább feledni próbálta az évet.
Mansell világbajnoki címe után visszavonult, a helyét pedig Alain Prost vette át, aki egy év kihagyás után tért vissza a száguldó cirkuszba. Senna maradt a McLarennél, amely a Honda kivonulásával immár Ford motorral vágott neki a 16 futamos versenynaptárnak.
Prost kezdte jobban az évet, rögtön pole-pozícióval és futamgyőzelemmel nyitott Dél-Afrikában. A vizes második versenyen Senna hazai közönség előtt, Interlagosban szerezte meg első győzelmét a szezonban, míg Prost a kicsúszás után pályára visszatérő Christian Fittipaldival ütközött és kiesett. Ezután következett az Európa Nagydíj Doningtonból, a versenyen mutatottakat pedig sokan Senna egyik leglegendásabb teljesítményeként tartják számon. Mindössze negyedik pozícióból indult a McLaren versenyzője, a rajtnál rögtön az ötödik helyre esett vissza. A csepergő eső áztatta pályán viszont úgy tűnt, hogy egyedül ő találta a tapadást és a tempót, a kör végére már az első rajtkockából induló Prostot is megelőzve állt élre. A hihetetten első kör után mintha más ligában vezetett volna az egész mezőnyhöz képest, a változó időjárási körülményekkel tökéletesen megküzdve az összes versenyzőnek kört adott a második Damon Hillt leszámítva.
A San Marinó-i Nagydíjtól kezdve viszont kiütközött a Williams és a McLaren közötti teljesítménybeli különbség. Prost a következő hét futamból haton diadalmaskodott, a legendás monacói versenyt viszont brazil vetélytársa húzta be. Így a Williams többszörös világbajnoka lassan kezdett elhúzni Sennától a bajnokságban, a szezon utolsó két nagydíja előtt Portugáliában már be is biztosította negyedik világbajnoki címét, így már mit sem számított a McLaren formajavulása a Japán és Ausztrál Nagydíjakon, melyeket Senna simán nyert a gyorsabbnak számító Williams rutinos pilótája előtt.
Az 1993-as év szezonzáróján Melbourne-ben Senna megszakította a kékek első verseny óta tartó időmérős dominanciáját, megszerezve ezzel F1-es karrierjének 62. pole-pozícióját. A versenyen szinte végig vezetett, míg mögötte a Williams párosa és a Benetton fiatalja, Schumacher küzdöttek a fennmaradó dobogós helyekért. Az 1993-as Ausztrál Nagydíjon aratott 41. győzelme egyben az utolsónak is bizonyult. A pódiumceremónia legemlékezetesebb pillanata volt, amikor Senna felemelte Prost kezét. A gesztus a kettejük közti békét szimbolizálta, ezzel szépen lezárva a francia ekkor befejeződő karrierjét, és a kor legnagyobb rivalizálását, mely az emlékezetes ütközeteivel és botrányosan megnyert bajnoki címeivel a Formula-1 történetének meghatározó szelete lett.
A 93-as szezonban domináló Williams ugyan leszerződtette a távozó Prost helyére Sennát, aki ezzel az 1994-es év legnagyobb esélyesének lett kikiáltva, három pole-pozícióját leszámítva a várt eredmények viszont elmaradtak. Az első két futam után nulla ponttal álló brazil nem volt megelégedve az autó vezethetőségével.
A Formula-1 „fekete hétvégéjeként” is számontartott 1994-es San Marinó-i Nagydíj Rubens Barrichello hatalmas balesetével kezdődött, a brazil viszont orr- és kartöréssel megúszta. Roland Ratzenberger már nem volt ilyen szerencsés, az időmérőn elszenvedett ütközése után belehalt sérüléseibe. Sennát nagyon megrázta az eset, és még az is felmerült benne, hogy nem indul el a másnapi futamon. Végül mégis autóba ült, a verseny éléről aztán a hetedik körben kicsúszott a Tamburello-kanyarban, majd a betonfalba ütközött. Súlyos fejsérülést szenvedett és május 1-én délután elhunyt. A Formula-1 egyik legendájának elvesztése megrázta a sportvilágot, balesete eredményeként bevezetett újítások pedig nagyban hozzájárultak a későbbi korok versenyzőinek védelméhez.
