Kissé mogorva, visszafogott, a reflektorfények viszolygója, ugyanakkor a versenyautóba pattanva a pályákon irgalmatlan, jobb napjaiban utolérhetetlen tempót diktáló figura, mondhatni a verseny jó értelemben vett botrányhőse. Már csak ez a pár sor is elég volna ahhoz, hogy a tisztelt olvasónak valamilyen kis pillanatnyi emlékmorzsa ugorjon be, s rögtön Kimi Raikkönen alakjával próbálja meg valamilyen módon összekötni az előbbi jellemzést. De nem. A Jégembertől most tekintsünk el, most egy olyan valakiről van szó, aki 1936-ban pontosan e napon, július 18-án született meg a messzi óceánok távoli világában. Egy olyas valaki, aki saját korában – amikor még a tömegkommunikáció nem pörgött olyan lendülettel, mint napjainkban – furcsa természetéből fakadóan, nem sajnálva az akaraterő varázsát, egyéniséggé tudott válni. Meg persze 1967-ben bezsebelt egy világbajnoki címet a száguldó cirkusz vitézeként. Íme: Dennis Clive „Denny” Hulme.
A későbbi Forma-1-es ásznak már gyermekkorában is volt honnét merítenie az elszántságot, hiszen a Pongawaka melletti dohányfarmon felcseperedett Hulme édesapja mesterlövészként oly sikeres volt, hogy az 1941-es krétai csatában nyújtott teljesítményéért még Viktória-keresztet is birtokolhatott. „Fater, büszke vagyok rád, de azért megbocsáss, én bizony nagyobb leszek, mint te” – hangozhatott el a kis nebuló szájából. Persze az apa csak jóhiszeműen bólintgathatott, s legbelül gondolhatta: „Egyszer úgyis felnő, és majd kinövi…” Persze azért minden jófélével megismertette a fiát, például az ő ölében üldögélt, amikor együtt terelgettek egy házbéli kamiont. Persze, néha a szülők néha nincsenek is tisztában azzal, hogy akarva-akaratlanul mennyi mindenhez is hozzásegítik gyermekeiket egy jelentéktelennek hitt tevékenység alkalmával. Valószínűleg Hulme édesapja erre elég hamar ráeszmélt, hiszen a kezdeti vezetési incselkedés után a legény már hatéves korában egyedül terelgette a négykerekű óriást.
Biztos jelei vannak arra, hogy amennyire a benzingőz illata megszédítette Hulme-t, annyira nem tudta a suliban tanított Pitagorasz-tételt, hiszen otthagyva, s képzeletben fityiszt mutatva az iskolának egy garázs felé vette az irányt, ahol dolgozgatott. A kötelező kenyérre való mellett szorgos munkával képes volt összegyűjteni magának annyi pénzt, hogy megvehessen egy MG TF-et, s egy belső hang által vezérelve a hegyi versenyeken indult szerencsét próbálni, s megtenni az első lépéseket a siker felé vezető rögös úton. Igaz, az akkoriban felcsapó ifjúkori vad szenvedélyeknek, mint amilyen a technikai sportra való kacsintgatás is, viszont volt két komoly hátulütője: VESZÉLY és HALÁL. Mindez azonban mit sem foglalkoztatta Hulme-t, sőt, édesapja is ekkor már elkezdett komolyabb potenciált látni felneveltjében, s egy MGA-ra sem sajnálta a tejbe valót, amelyet csemetéjének adott.
A közben szép lassan felnőtté váló főhősünkről kezdett bebizonyosodni, hogy nem csak egy hirtelen jött fellángolás hatására választotta a száguldozást, hanem mert valami tényleg kibújt odabentről. Annyira megindult vele a szekér, hogy felfigyelt rá a szakma is, s beválasztották egy olyan programba, amelyben az új-zélandi tehetséges vezetőket Európa irányába tolták. George Lawton személyében egy szintén ambiciózus fószer is Hulme mellett termett. A két siheder versenyzőpáros egy Cooper-BMC és egy Cooper-Ford volánjánál ülve igyekezett a Formula Junior és a Formula-2 berkein belül kimagaslót nyújtani Európa-szerte. Bár 1960-ban Hulme sikeresen behúzta a Formula Juniorok Pescara Nagydíját, tulajdonképpen először volt kénytelen szembesülni azzal, hogy a vezető média, főként az ausztrál Bruce McLaren és Jack Brabham nimbusza okán egyszerűen legyint rá egyet, oszt jónapot! „Nem akartok rólam tudomást venni, sebaj, majd én teszek ez ellen, de nagyon! Ha kell, az eddigiekhez képest is még nagyobb pluszt fogok előrántani a cilinderből” – vélekedhetett az ekkor kissé csalódott szigetországi ász.
Bár a nagy felhajtás cseppet sem sikeredett olyan ütősre Hulme körül, mint azt utólag gondolhatnánk, mégis látszott, hogy ebből az egészből valami jó is kisülhet. Ez a jövőbeli forgatókönyv Lawton esetében is fennállhatott volna, akkor azonban jött valami, ami nyugodtan mondhatjuk a későbbi F1-es világbajnok életét is gyökeresen megváltoztatta. Történt ugyanis, hogy az európai Formula Juniorok 1960-as dániai Roskilde-ban megrendezésre kerülő derbijén George Lawton egy brutális baleset áldozataként elhunyt. Hulme-t már pusztán a vérfagyasztó esemény is egymagában falhoz vághatta, de az, hogy versenyzőtársa az ő karjai között köszönt el a földi léttől, nos, ehhez nem kell kommentár. „Pajtás, ami neked nem adatott meg, azt én elérem. Mostantól kezdve a pályákon kettőnkért fogok hajtani” – tehetett eskütételt e szörnyű pillanatokban a megviselt fél.
A tragédia oly mértékben nem szegte kedvét a „Medve” becenévre hallgató új-zélandinak, bizonyítási vágytól epedett, hogy végre valahára észrevegyék, semmi és senki sem állhatott az útjába. Úgy határozott, hogy megméretteti magát hazája 1961-es Gold Star bajnokságán. És láss csodát, Cooperjével jött, látott, győzött. Innentől kezdve mintha megindult volna vele a szekér, egy kis Le Mans kitérő után a briliáns autómágus, Ken Tyrrell figyelmét is felkeltette, s a kissé durva természetű Hulme abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy ő helyettesíthette a Formula Junior és Formula-2 nemzetközi szériákban Tony Maggst Forma-1-es elfoglaltságai okán. Ezt követően pedig ismét egy meghatározó emberi kapcsolattal lett gazdagabb Hulme élete, az ekkor már kétszeres F1-es első, Jack Brabhammel hozta össze a sors.
Kettejük viszonya rendkívül gyümölcsözőre sikeredett, mintha csak az utak öreg rockere látná el hasznos intelmekkel a pihédző öcsköst. Persze az ifjúnak először ki kellett járnia a szamárranglétrát ahhoz, hogy kivívhassa a nagyfőnök elismerését. Először Brabham chessingtoni garázsánál szerelőként melózott, sejthetően pillanatról pillanatra az ausztrálok idolján egyfajta hatodik érzés lehetett úrrá, amely azt sugallhatta: „Előttem az utódom, az elfeledett távoli csendes-óceáni térség következő nagy sampionja!” A szép lassan a zeniten túl levő pilóta elkezdte ápolni és egyengetni a visszahúzódó versenyzőpalánta karrierjét. Miután Brabham sportautóiban 1963-ban hét győzelemmel Hulme megvetette lábát a nemzetközi elitben, Brabham át is csábította F2-es csapatához, s a páros a következő szezonban neki is állt, hogy beleverjen mindenkit a földbe. Persze evés közben jön meg az étvágy, s ugyan Brabhammel karöltve '64-ben behúzta összetetbeli első helyezéssel az FFSA Trophées de France sorozatot, '65-ben első lett a Spring Trophy-ban, majd '66-ban szintén Brabhammel megismételték a két évvel korábbi sikert, az ekkora már az új-zélandi sajtó egyik fő büszkesége még komolyabb terveket szövögetett, a száguldó cirkusz célkeresztbe vételét.
Jack Brabham 1966-ban egy máig tartó rekordot felállítva egyszerre autóversenyzőként és csapatvezetőként szerezte meg harmadik, és egyben utolsó világbajnoki címét a királykategóriában. Időközben a fantasztikus teljesítmény jutalmaként alkalomadtán Hulme már 1965-től kezdődően lehetőséget kapott, hogy a Forma-1 versenysorozatában megvillantsa oroszlánkörmeit, 1966-ban pedig egy egész szezonra kapott szerződést. Három harmadik helyével és egy második helyével összesen négy dobogót gyűjtve bizonyította, hogy éppenséggel nem volt egy rossz ötlet bizalmat szavazni neki. 1967-ben pedig úgy érezte, elérkezett annak az ideje, hogy az „árnyékból” előlépve a tanítvány térdre kényszerítse mesterét. A bravúr pedig bejött, először is Hulme élete első futamgyőzelmét Monacóban megszerezte, ahol ünneplése nem lehetett módfeletti, hiszen Lorenzo Bandini brutális robbanásos balesete és halála a pályán egy világot rázott meg. Az év végi két győzelmével, három ezüst- és három bronzérmes pozíciójával öt ponttal géniusz vetélytársa elé férkőzve már viszont volt oka extázisban tombolni, hiszen az F1 királyává vált. Hosszú-hosszú évek sok-sok energiája, lemondása, megfogadott ígérete, harca a címlapokért végre kifizetődött, révbe ért, s az új-zélandi autósport legnagyobbjaként kacsinthatott egy hatalmasat az alattvalókra. „Te kölyök, sikerült túlszárnyalnod! Büszke vagyok rád!” – mondhatta a legédesebb vezényszóra tisztelgő idősebb Hulme, az égi pályákon suhanó Lawton, a mentorból legyőzötté vált Brabham.
A további aktív F1-es éveire 1968-tól egészen 1974-ig tartó F1-es pályafutása alatt McLaren motorokkal hajtott, '68-ban és '72-ben év végén bronzérmesként intette le a kockás zászló. valamint a sorozatban eltöltött tíz éve alatt 6 győzelmet, s 33 dobogós helyezést sikerült összekalapoznia. Visszavonulása után sem szakadt el teljesen a száguldozás világától, egészen 1991-ig különböző, főleg ausztrál alsóbb kategóriás versenysorozatokban hajtotta éppen aktuális vasparipáját, úgy, hogy azért néha oda-oda pörkölt, például 1988-ban ötvenkét esztendősen még mindig elég jó volt ahhoz, hogy másodikként végezzen egy Dél-ausztráliai Kupa alkalmával. 1992. október 4-én intett búcsút a földi létnek. Furcsa módon érte utol a végzett: versenyautóban, mégis természetes halállal halt, a Bathurst 1000 közben kapott szívrohamot.
Denny Hulme egész élete gyakorlatilag arról szólt, hogy mindenáron bebizonyítsa, egy elfeledett világ egyszerű farmergyereke is fel tud érni a világ tetejére. Bár rátalált arra a műfajra, amelyre a Mindenható teremtette, mégis komoly utat kellett megtennie addig, ameddig szűkebb és tágabb pátriája észrevette, s kalapot emelt kimagasló produkciója előtt. Pályafutása egybeesett az autósport hőskorával, amikor a sok-sok dicsőséges alkalom mellett sorstársai elvesztésével is meg kellett tudni birkóznia. Egyénisége megosztóvá tette, sokan kemény természete miatt nem szimpatizáltak vele, sokan pedig éppen a vagánysága láttán emelték piedesztálra. „Vannak olyan társaim, akik órákig állják a rajongók rohamát, én meg legszívesebben menekülnék a felhajtás elől. Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa, és ha valaki csak hozzámér, már robbanok” – ecsetelte egyik alkalommal a nagyérdemű. S mily érdekes, ez a kissé antiszociális, a felhajtástól irtózó különc lett nem csak saját nemzete autósportjának, de a szigetország egész sporttörténetének egyik legnagyobb alakja. Mi is hasonlóképpen terjesszük az utókornak az új-zélandi „Medve” legendáját.
