Nem is olyan ritka a száguldó cirkusz történelmében, hogy egy családban az édesapa után a fiú is felnőtt korában autóversenyzésre adja a fejét. Nemegyszer előfordul azonban, hogy a sikeres édesapa árnyékából nem tud kilépni a mérsékeltebb tehetséggel megáldott utód és már az F1-ig sem jut el (jó példa erre Alain Prost fia, Nicolas, illetve Niki Lauda fia, Mathias).
Rengetegen figyelik a hétszeres világbajnok Michael Schumacher húszéves fiának pályafutását, de Mick egyelőre a Formula-2-ben nem sokat tett le az asztalra, így időlegesen kicsit ki is került az F1-es csapatok látóköréből, küzdenie kell azért, hogy ne sodródjon teljesen partvonalra.
A Speedweek.com szakoldal elemzésének segítségével a ’90-es évektől kezdjük vizsgálni az ősök és utódok összehasonlítását. Jack Brabham kora egyik legnagyszerűbb F1-es pilótájaként háromszor (1959, 1960, 1966) hódította el a világbajnoki címet, fiaiba azonban a jelek szerint nem szorult ennyi tehetség. Gary két előkvalifikációig jutott a (borzalmas) Life istállóval, majd távozott a reménytelen csapattól, David összesen huszonnégy futamon vehetett részt (1990-ben és 1994-ben), pontot nem szerzett, így egyértelműen az édesapa a nyerő.
Az F1 történelmében első ízben ünnepelhettünk 1996-ban olyan világbajnokot, akinek édesapja is felért a csúcsra. Graham Hill 1962-ben és 1968-ban a Lotusszal, Damon pedig 1996-ban a Williamsszel. Az édesapa pályafutása jóval hosszabb volt (1958-1975), mint fiáé (1992-1999). Graham két, Damon egy világbajnoki címet nyert, az ifjabb Hill viszont 22:14 arányban jobb a futamgyőzelmek tekintetében, így alighanem döntetlent hirdethetünk.
Wilson Fittipaldi a kétszeres világbajnok testvér (Emerson) árnyékában, jóval gyengébb eredményeket tudott felmutatni. Három éven át versenyzett 1972 és 1975 között, csak három pontot szerzett. Fia, Christian szintén három szezont töltött a Formula-1-ben (1992-1994), tizenkét egységet szerzett a Minardi és az Arrows színeiben, itt a fiú a nyertes.
Ellentétben Andrettiékkel. Mario 128 F1-es futama során tizenkét sikert könyvelhetett el, 1978-ban világbajnokká avatták. Fia, Michael a Formula-1-ben csak esett-kelt, egyetlen dobogós helyezést ért el 1993-ban, már az év vége előtt lecserélte a McLaren Mika Hakkinenre, Ayrton Senna tempójához ugyanis semmi köze nem volt. Az édesapa az egyértelmű nyertes, bár Michael mentségére szóljon, hogy a tengerentúli IndyCar-sorozatban viszont folyamatosan sikeres tudott lenni, bajnokságot is nyert.
Megosztó a helyzet Villeneuve-éknél. Ha csak a számokat nézzük, Jacques a sikeresebb, tizenegy futamgyőzelem a neve mellett, miközben a Ferrari ikonjává váló Gilles-nek ez csak hatszor sikerült. 1997-ben a fiú világbajnoki címet szerzett, édesapjának ez sosem sikerülhetett, tragikusan korai halála miatt. A szakemberek szerint kora leggyorsabb versenyzője és legnagyobb harcosa volt, így az eredmények alapján az ifjabb Villeneuve hirdethető győztesnek, a legtöbb szakértő szerint azonban tehetsége meg sem közelítette édesapjáét.
Jonathan Palmer 1983 és 1989 között volt tagja a mezőnynek, ’87-ben összesített tizenegyedikként végzett. Fia, Jolyon Palmer másfél szezon után lapátra került a Renault-nál, itt is az édesapáé a győzelem. Keke és Nico Rosberg párosának mindkét tagja egy ízben elhódította a bajnoki címet, jóval több futamgyőzelmet szerzett azonban Nico, így ebben az esetben a fiú hirdethető ki nyertesnek.
Satoru Nakajima kétszer is negyedikként végzett rövid pályafutása során, összesen tizenhat pontot szerezve, Kazuki Nakajimának csak kilenc jött össze, a fiú inkább a hosszú távú versenyzésben találta meg a számítását, a pontot az édesapának adhatjuk.
Nelson Piquet háromszoros világbajnokként több, mint egy évtizeden át meghatározó alakja volt a Formula-1-nek. Huszonhárom futamgyőzelmet aratott, első és utolsó sikere között több, mint tizenegy év telt el. Fia, Nelsinho Piquet egyetlen (szerencsés) második helyezésén kívül semmit nem tudott felmutatni a Formula-1-ben, két szezont sem bírt végig, ráadásul mindenki leginkább a szingapúri „falnak csapós” botrány miatt emlékszik rá. Kétségtelenül az édesapáé a győzelem (igaz, később a fiút a Formula-E első bajnokává avatták).
Jan Magnussen hatalmas tehetségként érkezett a Formula-1-be, de sem a McLarennél történő beugrása, sem a Stewartnál eltöltött másfél szezonja nem hozott sikert, egyetlen pontocskával zárta karrierjét. Fia, Kevin azonnal egy dobogós helyezéssel robbant be a száguldó cirkuszba, 2017 óta a Haas istállót erősíti. Különösen kiemelkedő eredménnyel egyelőre nem rendelkezik (bár 2018-ban az összetett 9. helyén végzett), de így is jóval többet tett le az asztalra apjánál.
A sors talán Jos Verstappennel bánt a legkevésbé igazságosan. Michael Schumacher mellett képtelen volt bizonyítani újonc évében, 1994-ben (két dobogós helyezés azért összejött), már szezon közben lecserélték. Később a Stewart, az Arrows és a Minardi kötelékében is láthattuk, de egy-két villanást leszámítva nem sikerült semmi átütő eredményt femutatni. Fia, Max Verstappen a jelenlegi mezőny egyik legnagyobb tehetsége, már nyolc futamgyőzelemnél és harmincegy dobogós helynél jár, 2020-ban pedig a folyamatosan fejlődő Honda-motor segítségével egyértelmű cél a világbajnoki cím. Itt sem kérdés, hogy a fiú a nyertes.
