Az olasz nemzeti márka mindössze egyszer vett részt az indianapolisi 500 mérföldes versenyen, 1952-ben Alberto Ascarival a volán mögött. Az időmérő edzésen gyengén szerepelt, majd a futamról is korán kiállni kényszerült. Enzo Ferrari azonban nem adta fel a reményt sosem, hogy újra saját autóit láthassa a híres versenyen.
A Formula-1-ben rengeteg sikert aratott az olasz márka, de az Indy csak évtizedekkel később került újra szóba. A turbómotorok megjelenésével a Ferrari ugyan egy-két kivétellel minden évadban az élmezőnyben maradt, de 1979 után nem sikerült világbajnoki címet szerezniük pilótáinak.
1985-ben már előrevetítették, hogy 1989-től betiltásra kerülnek a turbómotorok és újra a szívómotorok válnak kötelezővé. Ezt a csapatok többsége a túl magas költségek miatt üdvözölte is, de az eredeti szabálytervezet szerint nyolc hengernél nem lehetett volna több az erőforrásokban.
Enzo Ferrari ezzel egyáltalán nem értett egyet, mivel a korábban tőlük nagyon is megszokott 12 hengeres motorokhoz szeretett volna visszatérni, amiről egyébként a Ferrari kifejezetten híres volt. Emiatt a Scuderia elnöke folyamatos harcban állt a FISA-val és Bernie Ecclestone-nal is. Úgy döntött, nyomást gyakorol az F1 vezetésére és elhintette, hogy „vészesetre” elindította IndyCar programját.
Ezzel azt üzente az F1 főnökeinek, hogy „vagy úgy lesz, ahogy én szeretném, vagy megyek a CART-ba versenyezni”. Ez azonban tényleg nem csak üres fenyegetés volt, 1985-ben a Ferrari kapcsolatba lépett a TrueSports CART istállóval, akik egy March karosszériát küldtek Fioranóba és egy nagyszerű pilótát, Bobby Rahalt, hogy végezzen teszteket és értékelje a tapasztalatokat.
Michele Alboreto és Rahal napokon át teszteltek a fioranói pályán, Ferrari pedig zöld utat adott a projektnek, hogy megépítsék saját CART versenyautójukat. Az FIA és az F1 aggódtak, hogy valóban elveszíthetik a Scuderiát, így 1986-ban Maranellóba utaztak meggyőzni Enzo Ferrarit a maradásról. A tárgyalások közben (vélhetően nem véletlenül) a közelben beindították az ikerturbós CART-autót, ezzel is mutatva, hogy nem üres fenyegetőzés a kiszállás.
Végül a V10 és a V12 is zöld utat kapott, utólag mondhatjuk, hogy a szurkolók nagy örömére, már csak a csodálatos hangjuk miatt is. 1987 végén döntött végleg úgy a Ferrari, hogy a CART-program a Formula-1 rovására működik, így felhagytak a tengerentúli beszállás lehetőségével.