Amikor 2002 júliusának harmadik hétvégéjén a Formula-1 megérkezett Franciaországba, már senki nem gondolhatta komolyan, hogy Michael Schumachert még meg lehet fosztani a Juan Manuel Fangio csaknem fél évszázada fennálló csúcsának beállítását jelentő ötödik világbajnoki címétől. A német az addigi tíz versenyből hetet megnyert, továbbá gyűjtött még két második és egy harmadik helyet, aminek köszönhetően 54, 55, illetve 56 pont előnnyel vezette a bajnokságot csapattársa, Barrichello, valamint a két Williams, Montoya és Ralf Schumacher előtt.
Ez azt jelentette, hogy Schumachernek esélye nyílott arra, amire korábban még sosem volt példa az F1 történetében: úgy szerezni meg már júliusban a bajnoki címet, hogy hat futam még hátra van a szezonból. Ehhez az kellett, hogy Barrichellót legalább 6, Montoyát 5, testvérét pedig 4 ponttal előzze meg, azaz egy esetleges győzelem mellett arra is szüksége volt, hogy ne a brazil és ne a kolumbiai zárjon mögötte – ha már Magny-Cours-ban ünnepelni akart.
A pole-pozíciót a szezon 11. hétvégéjén immár hatodszor Juan Pablo Montoya szerezte meg, ezen a téren tehát méltó vetélytársra talált Schumacher, aki csak az idény utolsó versenyén tudott egyenlíteni vele szemben. A 22 fős mezőny ekkorra 19 tagúra fogyatkozott, az anyagi nehézségekkel küzdő Arrows versenyzői ugyanis szándékosan nem kvalifikálták magukat a futamra, a jordanes Fisichella pedig szombat délelőtti balesete miatt kényszerült kihagyni a hétvége hátralévő részét. Eddie Jordan egyébként az utolsó pillanatban megpróbálta az egy évvel korábban kirúgott Frentzent az Arrowsból a Jordanbe ültetni, ám ez jogi akadályokba ütközött.
Montoya a rajtnál (ahol már csak 18-an voltak ott Barrichello műszaki hibái után) meg is tartotta a vezetést Schumacher és Raikkönen előtt, majd mögöttük Ralf Schumacher és Coulthard következett. A helyzet a kiállásokig nem is változott, s többszöri helycserét követően a 43. körben Kimi Raikkönen került az élre, akinek addigi legjobbja két harmadik hely volt a szezonnyitóról és a Nürburgringről. Raikkönen egészen öt körrel a leintés előtti szakaszig vezette a versenyt, s úgy tűnt, megszerezheti karrierje első sikerét, s elodázhatja a bajnokavatást.
Ekkor azonban jött a fordulat, Allan McNish elfüstölő Toyota-motorjának képében. A hajtűkanyar előtt az autó olajat folyatott a pályára, amin Raikkönen megcsúszott, lehetőséget teremtve Schumacher számára az előzésre. Az FIA később megvizsgálta a manővert, egyes vélemények szerint ugyanis sárga zászló hatálya alatt előzött a német, ám végül neki adtak igazat, így megtarthatta győzelmét, s ezzel együtt a világbajnoki címet.
Schumacher és a Ferrari ezt követően sem vett vissza, totális unalomba fullasztva a szezon hátralévő részét: bár Németországban Montoya még oda tudott érni a második helyre, ezt öt kettős Ferrari-győzelem követte, kétszer a német, háromszor pedig Barrichello vezetésével, aki így karrierje során egyedüli alkalommal négyszer nyert egy szezonban – ám ez is csak arra volt elegendő, hogy 67 pont hátránnyal szerezze meg a bajnoki ezüstérmet.
