1924 májusának 3. napján született Robert Kenneth, azaz Ken Tyrrell, második világháborús veterán az 1950-es évek első felében kezdett versenyzéssel foglalkozni, s egészen a Formula-2-ig jutott egy Cooper-Climax volánja mögött, ahol még futamot is tudott nyerni. Idővel azonban felismerte, hogy versenyzőként nem juthat a csúcsra, ezért 1959-ben szögre akasztotta a sisakot, és menedzserként kezdett tevékenykedni – a Tyrrell Racing első „székhelye” a családi vállalkozás pajtája volt...
Menedzserként Ken Tyrrell eleinte Coopereket versenyeztetett a Formula Junior kategóriában, de hamar belekóstolhatott a Formula-1-be is, hiszen e kapcsolatnak köszönhetően ő helyettesítette sérülésekor John Coopert a királykategóriás csapat élén. Tyrrellnek jó szeme volt a tehetségekhez, ő fedezte fel a későbbi háromszoros világbajnok Jackie Stewartot, de Jody Scheckter és John Surtees karrierjét is előremozdította.
A nagy álom, a királykategóriás szereplés beteljesítéséhez 1967 végére állt össze minden: az Elf, a Dunlop és a Ford támogatását élvezve a Matra autógyárral közösen megalapították a Matra Internationak istállót, s azt is sikerült kieszközölnie a franciáknál, hogy saját, meglehetősen gyengére sikeredett V12-esük helyett a Cosworth világverő erőforrását, a DFV-t szereljék az MS10 kódjelű autókba.
A bemutatkozás fantasztikusan sikeredett, hiszen Jackie Stewart a második helyet szerezte meg az 1968-as szezonban Graham Hill mögött, míg a Matra-Ford harmadik lett a konstruktőrök versenyében. A következő idényben aztán ezt is sikerült megfejelni: Stewart és a csapat is fölényesen szerezte meg a világbajnoki címet – a konstruktőri bajnokság viszont hivatalosan nem a Tyrrellt illeti, hiszen az autókat továbbra is a Matra gyártotta.
Az 1970-es idény átmeneti időszak volt, hiszen a szezon végére megérkezett a Tyrrell 001, a csapat első saját autója, a bajnokságban viszont ezúttal csak egy ötödik hely jutott Stewartnak. Megérte azonban ez az áldozat, hiszen a következő szezonban a Tyrrell ismét döbbenetes erődemonstrációt tartott: Stewart az első hét futamból ötöt nyerve simán lett világbajnok, a szezonzárón pedig az ifjú francia, Francois Cevert is megszerezte első győzelmét.
A páratlan évek kedveztek a Tyrrellnek, ez a tendencia folytatódott a következő két szezonban is, hiszen 1972-ben Fittipaldi és a Lotus legyőzték őket, 1973 viszont újabb sima Stewart-győzelmet hozott. Nem lehetett azonban felhőtlen az öröm, sőt: Cevert, akit a szezon végén visszavonuló Stewart utódjának szántak, halálos balesetet szenvedett a szezonzáró Watkins Glen-i hétvégén.
Ezzel a Tyrrell történetének nagy évei véget is értek... Bár a következő években még nem volt ritkaság a dobogó, sőt a győzelem az istállótól, a bajnoki küzdelembe többé már nem szólt bele a csapat. A világ figyelmét még sokszor magukra vonták, többek közt a hatkerekű P34-essel, az első emeltorrú F1-es autóval, a 019-essel, vagy éppen azzal, amikor egy súlyos műszaki szabálytalanság miatt a teljes 1984-es idényből kizárták őket.
A csapat történetét lassú, de folyamatos hanyatlás jellemezte, 1993-ban odáig jutottak, hogy pont nélkül zártak egy szezont. A következő évben aztán még utoljára megvillant az istálló, gyakran közvetlenül az élcsapatok mögött következtek az erősorrendben, s Mark Blundell még dobogóra is állhatott, ezt követően viszont elkerülhetetlenül száguldott tovább a Tyrrell a vég felé.
Az idősödő csapatfőnök végül 1997-ben úgy döntött, hogy eladja csapatát a BAT dohánygyárnak és Craig Pollocknak, akik 1999-től BAR néven indították azt. Az utolsó Tyrrellként teljesített évet az alapító csapatfőnök már nem töltötte az istállónál, mivel felháborította az, hogy Pollock az ő ellenkezését figyelmen kívül hagyva szerződtette Ricardo Rosset-t.
Ken Tyrrell nem sokkal élte túl csapata eladását, 2011-ben, 77 esztendős korában rákbetegség következtében elhunyt.
