Amikor különböző fórumokon minden idők legjobb olyan F1-es versenyzőjét keresik, aki soha nem lett világbajnok, az „örökös első” Sir Stirling Moss után gyakran a Ferrari tragikus sorsú 1982-es versenyzőpárosa, Gilles Villeneuve és Didier Pironi következik, akik abban az évben mindketten csúcsra érhettek volna, ám végül a Scuderia történetének talán legkeserűbb szezonjába torkollott a szép reményekkel induló év...
Kettejük közül Pironi volt a fiatalabb, akit húsz évesen az Elf karolt fel, így bekerült abba a pilótanevelő programba, mely például Alain Prostot is bejutattatta az F1-be. Pironi hat évvel később, 1978-ban debütált az F1-ben, egy sor sikerrel a háta mögött: francia Formula Renault és Super Renault-bajnok lett, majd 1977-ben az akkori egyik legfontosabb F3-as versenyt, a monacói futamot is megnyerte.
Pironi újoncként a Tyrrellhez került, de nem tudta felvenni a versenyt rutinosabb csapattársával, Depailler-vel. A következő évben Jarier-vel viszont már partiban tudott lenni, ráadásul ekkorra már túl volt karrierje addigi legnagyobb sikerén: Jean-Pierre Jassaud-val kiegészülve hatalmas előnnyel szerezték meg a győzelmet a Renault számára az 1978-as Le Mans-i 24 órás versenyen. 1980-ra aztán Guy Ligier csábította el Pironit, aki Belgiumban első győzelmét is megszerezte, s a szezon végén ismét továbbállt, hiszen Enzo Ferrari hívásának nem lehetett nemet mondani.
Eleinte minden rendben volt Pironi és újdonsült csapattársa, Gilles Villeneuve közt, akivel 1981-ben nem igazán tudta felvenni a versenyt, már ami az eredményeket illeti: miközben Villeneuve két győzelmet is szerzett, a franciának mindössze négy pontszerzés és egy bajnoki 13. hely jutott. A következő év aztán szintén nem indul egyszerűen, hiszen három verseny után a Ferrari mindössze egyetlen ponttal állt, miközben a Renault például már 24 egységnél tartott.
Így érkezett el a mezőny a csonka San Marinó-i Nagydíjra, melyet a FISA-FOCA háború következtében bojkott sújtott, s így csupán 14 autó vett részt rajta – köztük mindössze két versenyképes csapat, a Renault és a Ferrari. Miután a franciák autói kiestek, a Ferrari versenyzői azt az utasítást kapták, hogy lassítsanak le, hogy óvják a technikát, amiről a kanadai azt hitte, hogy egyúttal azt is jelenti, hogy futamgyőzelme garantálva van.
Pironi aztán az utolsó körben a Tosában megelőzte Villeneuve-öt és megnyerte a futamot – később azzal indokolva tettét, hogy a „Lassíts!” üzenet nem jelent előzési tilalmat, amivel Villeneuve és az istálló vele szimpatizáló része persze nem értett egyet. A dühödt kanadai úgy érezte, hogy elárulták, aminek hangot is adott, s megfogadta, hogy többé nem beszél Pironival. Így is lett: Gilles Villeneuve két héttel később a Belga Nagydíj edzésén életét vesztette.
A sportág közösségének egy része Pironi ellen fordult, a franciát felelősnek érezték csapattársa haláláért, hiszen sokak szerint Villeneuve túlzott igyekezetéhez hozzájárulhatott az, hogy a történtek miatt a szokottnál is jobban törekedett Pironi mindenáron történő legyőzésére. Keserűségét csak fokozta egy újabb tragédia néhány héttel később: a Kanadai Nagydíj rajtrácsán az ő autójába rohant bele Riccardo Paletti, aki belehalt az ártalmatlannak tűnő ütközésbe.
A két, őt személyesen is érintő haláleset megváltoztatta Pironit, hangulata borús lett, s csak egyetlen dologra koncentrált: a bajnoki cím megszerzésére. Belgiumot követően még csak az ötödik volt a táblázaton, hat futammal később viszont már magabiztos előnnyel vezetett. Pironi 39 egységgel érkezett meg Németországba, mögötte John Watsonnak 30, Alain Prostnak pedig 25 pontja volt csupán.
A pole-t Pironi meg is szerezte Hockenheimben, abban az évben másodszor, majd kipróbálta a Goodyear új típusú esőgumijait. A francia óriási tempót diktált annak ellenére, hogy igen rosszak voltak a látási viszonyok, ráadásul az eredmény igazából semmit sem számított. Pironi Derek Daly Williamsének előzése közben nagy sebességgel belerohant Alain Prost Renault-jának hátuljába, és hatalmas balesetet szenvedett.
Az incidens nagyon hasonlított a Villeneuve életét követelő balesetre, Pironi viszont túlélte a becsapódást, s eredetileg nem tűnt nagynak a baj. „Olyan volt, mint bármelyik másik balesetem korábban. Csak az autóra tudtam gondolni, s arra, hogy a tartalék nem működik annyira jól, ennek ellenére azt kell majd használnom. Aztán megláttam a lábaimat, és arra gondoltam, hogy talán mégsem tudok elindulni a futamon...”
Sérülései sokkal súlyosabbak voltak, mint eredetileg gondolta, még az amputáció is felmerült, hogy ki tudják szabadítani a roncsból. Végül felgyógyult, de hosszú idő telt el, míg egyáltalán újra el tudott kezdeni járni. 1986-ban még a Formula-1-es visszatérés ötlete is felmerült, két autót tesztelt is, de anyagi szempontok sem tették ezt lehetővé, hiszen hatalmas biztosítási pénzt kapott a karrierjének véget vető sérülése miatt, amit vissza kellett volna fizetnie, ha mégis képes az F1-ben versenyezni.
Így aztán a powerboat-versenyzés felé fordította figyelmét, s ez lett a veszte: 1987-ben a Needles Trophy nevű, az Isle of Wight körül rendezett versenyen körülbelül 160 kilométeres sebességgel felborult csónakjával, miután ráhajtott egy olajtanker által keltett hullámra. A hatalmas becsapódást sem neki, sem vele utazó két barátjának nem volt esélye túlélni. Barátnője nem sokkal később ikreknek adott életet: egyikük a Didier, másikuk a Gilles nevet kapta.
