Desire Wilson szülőhazájában, Dél-Afrikában kezdett versenyezni, s alig múlt tízéves, amikor első jelentősebb eredményeit elérte. Tizennyolc esztendősen már formulaautókkal versenyzett, s komoly sikereket ért el hazájában, ezek közül is kiemelkedett az ország Formula-Ford-bajnokságának megnyerése 1975-ben.
A következő évben megvédte bajnoki címét, így elérkezett a váltás ideje: 1977-ben Európában szerepelt kétliteres Formula-Fordokkal, 1978-ban pedig már F1-es autót vezetett. Igaz, nem a világbajnokságban, hanem az újonnan létrehozott Brit F1-es sorozatban, avagy hivatalos nevén az Aurora AFX F1 bajnokságban. A szezon közepén debütáló Wilson az idény utolsó előtti versenyén még a dobogóra is felállhatott, tovább javítva ezzel megítélését.
1979-ben aztán immár egy Tyrrell volánja mögött remekül kezdte az évet: az első három versenyen a dobogóra állhatott, s végül hetedikként zárt az immár 15 verseny hosszúságú szériában. A következő évben Desire Wilson beírta magát a történelembe: a Theodore Racing Wolf WR4-esével a szezon második versenyén, Brands Hatch-ben győzni tudott, s ezzel az első, és mindmáig az egyetlen nő lett, aki futamot nyert Formula-1-es autóval.
A hongkongi üzletember, Teddy Yip hamarosan kiszállt, így Wilson be sem tudta fejezni az ígéretesen kezdődő szezont. A dél-afrikai hölgynek így is volt még oka az örömre abban az évben, hiszen a Sportautó Világbajnokság két futamát, a Monzai 1000 kilométerest és a Silverstone-i 6 órás versenyt is megnyerte Alain de Cadenet oldalán, s ezek a sikerek egészen odáig vezettek, hogy lehetőséget kapott kvalifikálni magát a Formula-1-es Brit Nagydíjra.
Bár a futam előtti teszten meggyőzően szerepelt, a karosszériát, melyet akkor használt, csapatfőnöke a nagydíj hétvégéjére kicseréltette egy másik Williams FW07-re, melyet nem sokkal korábban Eliseo Salazar rommá tört egy Aurora-versenyen – mint kiderült, a másik autó állandó versenyzője, Emilio de Villota nem járult hozzá ahhoz, hogy Wilson azt vezesse Brands Hatch-ben, mellyel a teszten szerepelt.
Maradt tehát a sérült karosszéria, melyet persze megpróbáltak helyrehozni, ám a javítások nem vezettek eredményre. Az autó valósággal kezelhetetlen volt, Wilsonnak pedig a kollégák ellenállásával is meg kellett küzdenie: Laffite nemes egyszerűséggel leszorította őt az útról, majd később el is büszkélkedett ezzel a többieknek. A végső csapást az jelentette, hogy a speciális lágy időmérő abroncsok egyszerűen nem illettek az autóra, így Wilson utolsó gyorsköre helyett a bokszban ült tehetetlenül, amikor letelt az idő.
A következő év elején aztán Wilson a Tyrrell színeiben ott volt az F1 idénynyitóján, Dél-Afrikában, és bár végül hazai versenyén nem tudott célba érni, így is teljesült a nagy álma: rajthoz állhatott egy F1-es nagydíjon. A sors furcsa fintora, hogy ennek ellenére sem szerepelt világbajnoki futamon, hiszen az 1981-es Dél-Afrikai Nagydíj a FISA-FOCA háború áldozatául esett, és végül bajnokságon kívüli versenynek minősítették...
Bár úgy tűnt, hogy teljesen szezonra szóló szerződést kaphat a Tyrrelltől, nem tudta előteremteni az ehhez szükséges anyagi hátteret, ráadásul hazája politikai helyzete is egyre rontotta az esélyeit. El is távolodott a Formula-1-től, a sportautókra és a tengerentúli versenyzésre kezdett koncentrálni. Bár 1980-as sikereit soha nem ismételte meg, a későbbi időszakból feltétlenül ki kell emelni az 1983-as Le Mans-i hetedik helyet.
Driven by Desire című életrajzi könyvében így nyilatkozott arról, hogy képes lehet-e egy nő a legmagasabb szinten is felvenni a versenyt a férfiakkal: „Őszintén hiszem, hogy egy nő mentálisan sokkal erősebb egy férfinál, mivel a) egyszerre több feladatot is el tudunk látni és b) rengeteg dolgot el kell fogadnunk. Ráadásul mindig te vagy az esélytelenebb, ezért mindig harcolsz. Mentálisan hihetetlenül erősek tudunk lenni.”
