DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. november 23. szombat
Off-road

Beépülve, 15. rész: Az első borulás

Nyirádon átestem az igazi tűzkeresztségen. Megvolt az első borulás. Állítólag most lettem „igazi autóversenyző”. Szerintem csak szimplán elkövettem egy buta hibát. De azért talpra estem, mint a macska, és mentem tovább.

A nyirádi ralikrossz ob volt életem negyedik autóversenye, amin részt vettem, az első ezen a pályán. Más szerepben, főleg újságíróként számos versenyhétvégének voltam már tevékeny részese a vörös katlanban, ezért elég komoly érzelmi töltettel mentem bele ebbe a hétvégébe, de hát ismét megbizonyosodhattam felőle, hogy belülről ez egészen más. Így még sokkal-sokkal nagyobb élményt nyújt ez a fantasztikus pálya.

Egy kicsit rendhagyó módon most nem időrendben fogom elmesélni a hétvégem történéseit, inkább kiragadok belőle 1-2 olyan momentumot, amik vélhetően örök emlékek maradnak. Vannak köztük szépek és kevésbé szépek is. 

 

Sajnos a borulásnak csak a végső stádiumáról készültek képek, de ezekért is nagyon nagy köszönet Kollár Attilának


1.) Az első borulás

Már a verseny helyszínén is rengetegen kérdeztétek tőlem, hogy milyen érzés volt átélni az első borulásomat, amit a harmadik előfutamban, a Joker bejáratánál sikerült bemutatnom. Nos, leginkább azt mondanám, hogy semmilyen érzés nem volt. Amikor már láttam, hogy ez így sok lesz, és esélyem nincs elkerülni a falat, akkor egyetlen dologra koncentráltam: lehetőleg olyan szögben eltalálni azt, hogy a lehető legkisebb mértékben sérüljön a futómű, és tovább tudjak menni az autóval.

Ha már mindenképp érzésekről kellene beszámolnom, akkor azt emelném ki, hogy a borulás előtt minden iszonyatosan gyorsan történt, de amint megvolt a baj, minden hihetetlenül lelassult. Emlékszem, hogy teljesen higgadt fejjel tudtam gondolkodni. Például nem ösztönösen kaptam el a kezemet a kormányról, ez egy tudatos, átgondolt cselekedet volt, mert hallottam már ezerszer, hogy így kell csinálni. Erősen keresztbe a mellkasomhoz szorítottam a karjaim, hogy ne kalimpáljak össze-vissza, és ne rajtam adja le a kormány a kerekeket érő erőhatásokat, mert ebből szoktak lenni ilyenkor a sérülések. 

Aztán egyszerűen csak vártam, hogy mi történik. Ami nagyon különös, hogy tényleg hihetetlenül nyugodt pillanatok voltak ezek, mert tudtam, hogy itt már nem tehetek semmit, veszélyben viszont nem éreztem magam. Tudtam, hogy nagyon be vagyok kötve, mint mindig, annyira meghúztam az övet, amennyire csak lehet úgy, hogy levegőt még kapjak. Ha minden igaz, kétszer fordult át a Suzukim a tetején, de közben vízszintes irányban is pöröghettem, mert amikor a jelenetsor végén talpra érkezett meg az autó, akkor már újra menetirányban voltam… Gyorsan kinyomtam a kuplungot, hogy ne fulladjak le, dugtam egy 1-est, és mentem is tovább. Illetve csak mentem volna, mert piros zászló és új rajt…

 

Fotó: Kollár Attila

A másik leggyakrabban feltett kérdés, ami a legtöbbeteket érdekelt a bukásom után, hogy hogyan történt és mi miatt következett be? Erre egyszerű és gyors választ tudok adni: egyszerűen sok volt. De ha az a kérdés, hogy mennyi kell egy boruláshoz, akkor az rá a válaszom, hogy sokkal kevesebb is elég hozzá, mint gondolnád! Illetve még az, hogy a történtek után meggyőződésem, hogy a tökéletes Joker-kört és a borulást talán csak néhány centiméter választja el egymástól, aminek én most a rosszabbik végére kerültem. De hát a többszörös magyar bajnok Luigi ugyanott sokallt be az előző nap (igaz, jóval erősebb autóval), csak ő nem borult a végén, hanem a kereke tört ki.

Versenyzőként az ember a határokat feszegeti, és van, hogy néha sok lesz. De pláne egy kis Suzukival ezeket a bevállalós részeket egyszerűen be kell vállalni, mert különben az ember lemarad. Minél gyengébb autóban ülsz, annál inkább a lehetőséget látod ezekben a kicsit rizikósabb, bevállalósabb részekben – a lehetőséget, hogy ha valahol, akkor itt tudsz egy kis időt nyerni a többiekhez képest. Ez egy természetes versenyzői gondolkodás, talán ezért is kaptam a hétvégén sokaktól sok hátba veregetést, mondván, most lettem igazán versenyző… Hát nem tudom, én ezzel úgy vagyok, hogy borulni nyilván bárki tud, nyerni és jó köridőket futni már annál kevesebben, úgyhogy szerintem inkább ez egy versenyző mércéje, de ettől függetlenül nyilván értem, hogy mire gondoltak.  

Szóval, megpróbáltam 3-as telin beesni a Jokerbe, és meggyőződésem, hogy el is férne az ott, de mivel az előttem levő Suzuki a gyors lefelében kicsit becsellengett, és későn láttam csak meg, hogy ő kimegy-e a Jokerre vagy nem, így én is későn hoztam meg ezt a döntést, kicsit túlságosan belülről kezdtem el megfordulni a kanyart, és ott megtaláltam egy huplit, amiről addig nem tudtam, hogy ott van. Az megdobott nyílegyenesen a korlát felé, és mire újra a földön voltak a kerekek, már iszonyatosan közel volt a fal, nagy a tempó, úgyhogy tényleg annyit tudtam már csak tenni, hogy lehetőleg kasztnival találjam el a falat, ne a kerék törjön ki. Mert az egyetlen, amire gondoltam azokban a pillanatokban tényleg ez volt: bármi is történjen, tovább kell menni! A versenynek ugyanis a célban van a vége. Ezért álltam fel az új rajthoz is.

 

Fotó: Kollár Attila

2.) Mission impossible?

Szóval a futómű összevissza állt, mint később kiderült, több minden el is tört, illetve elgörbült benne, az egyik kerék beleért a sárvédőbe, a kormányközép körülbelül 90 fokkal elment, az első szélvédőm berepedt, a mögöttem levő bal oldali üveg kiesett a helyéről, a jobb tükröm letört, a bal csak lefittyedt, azt még vissza lehetett hajtani. Nem szívesen engedtek így elrajtolni megint, próbáltak rábeszélni, hogy ez így teljesen felesleges, mert a rajthoz állásért járó pontokat már így is megkapnám, ahhoz, hogy célba érőként értékeljenek, viszont az kell, hogy körhátrány nélkül teljesítsem a négy körös távot. A rajtrácson próbáltak győzködni, hogy szerintük ez ezzel az autóval lehetetlen, én viszont több okból is el akartam rajtolni.

Egyrészt, a motorosoknál is alapszabály (Talmácsi Gábor világbajnokunktól tudom), hogy ha buksz, és nem sérültél meg súlyosan, akkor lehetőleg azon nyomban ülj vissza a motorra, és menj vele tovább, hogy ne ez a rossz élmény maradjon meg utolsónak. Másrészt, amit elkezdtem, azt én szeretem végigcsinálni, holmi borulás ide vagy oda. A Suzuki különben is olyan, mint az élet: bármi is történjen, mindig megy tovább! :) De ami a legfontosabb, hogy a harmadik előfutam előtt még a 7. helyen álltam az összesített eredménysorban, és tudtam jól, hogy ha akár utolsóként is, de célba érek, legalább ketten mögöttem fognak maradni kategóriatársaim közül a köztes eredménysorban, amiért már bajnoki pontokat osztanak. Kívülről talán teljesen értelmetlennek tűnt az erőlködésem, de én pontosan tudtam, hogy a Swift Kupa hihetetlenül szoros mezőnyében egyetlen egy pontnak és helyezésnek mekkora jelentősége lehet. Hát felálltam a rajtrácsra és megpróbáltam azt, amiről az imént megpróbáltak meggyőzni, hogy lehetetlen. 

 

Fotó: Kollár Attila

Nagyon óvatosan kezdtem, tényleg nem tudtam, hogy mi sérült meg a futóműben, ezért fel voltam rá készülve, hogy bármikor csinálhat furcsaságokat az autó, és azt egy pillanat alatt le kell tudnom reagálni. Az első körben gyakorlatilag helyzetfelmérést végeztem, és itt rögtön jó 20 másodpercet veszítettem a többiekhez képest az időeredményeket visszanézve. Egy kör kb. 1 perc, tehát ha ebben a tempóban folytatom, leköröznek, és hiábavaló volt az egész. Menet közben persze nem látjuk az időeredményeket, de pontosan tudtam, hogy igyekeznem kell, mert Albrecht Patrik révén egy jóval erősebb autó is volt a futamomban, és tudtam, hogy ha előtte szabad lesz az út, akkor nem is egy perc lesz az a kör, hanem 57-58 mp. körüli.

Ezért a második körtől kezdve elkezdtem óvatosan, ésszel fokozni a tempót, a kevésbé rizikós részeken padlót nyomni, a neccesebb részeket megtisztelni, és gyerünk, hadd szóljon! Innentől már körönként nagyjából 8-9 mp-et kaptam csak a többiektől, és sikerült a kármentés, célba értem körhátrány nélkül. A köztes eredménylistán pedig így valóban mögöttem maradtak ketten, és mindketten egy ponttal maradtak mögöttem. Azzal az egy ponttal, amiért az imént így megdolgoztam. Ez a bajnoki pontversenyben így most két pont pluszt jelentett (ahhoz képest, mint ha feladtam volna), és éppen ennyivel sikerült megőriznem Szegfű Adrienn előtt a bajnoki tabellán az ötödik helyemet. Megérte! Nem mondom, hogy nem volt extrém, mert mindenfelé akart menni az autó, de a bal kanyarokba például szinte magától fordult be, és végső soron azok vannak többségben Nyirádon. Ettől függetlenül ti ne így állítsatok futóművet, én sem így terveztem... 

 

Fotó: Tenk László

3.) Harc az óra ellen

Kimondhatatlanul hálás vagyok a Junior Rallycross Team összes szerelőjének, Fodor György csapatfőnökömnek és mindenkinek, aki segített, és lehetetlent nem ismerve nekiállt megszerelni az elődöntőre rommá tört autómat. Fuksz Bence személyében még egy junior pilóta is akadt, aki a segítségemre sietett, nagyon megható volt azt a mennyiségű összefogást és csapatszellemet látni, ami erre a mondjuk 20 négyzetméteres területre sűrűsödött. Közben ugyanis a depóban mellettem álló Szegfű Adrienn Suzukiját is bütykölni kellett, és tényleg hihetetlen tempóban folyt a károk helyreállítása, miközben mi Adrival föl-le rohangáltunk a depóban, próbálva elérni, hogy egy kicsit később legyen a kezdés, vagy cseréljék meg az elődöntők sorrendjét, és ne a miénk legyen a legelső futam, mert különben egyikünk sem tud felállni a rajtrácsra. A 20 perces csúszás nekünk dolgozott, és plusz 5 percet ki tudtunk kérni, ami pont elég volt arra, hogy az utolsó utáni pillanatban megérkezett az autóm a rajtelőkészítőbe, és elfoglalhattam helyem a rajtrács 5. helyén az elődöntőben.

A szokásos jó félórás sorban álldogálás helyett most kicsit másképpen estem bele ebbe a futamba, de próbáltam nagyon összeszedni magamat fejben, mindenféle borulást, hibát, előzményt kiiktatni a gondolataim közül, és csak egyvalamire koncentrálni – arra, hogy mi lesz. Hárman jutnak fel a döntőbe, és ha már itt vagyok, ha már ennyi ember ennyit dolgozott azon, hogy helyrehozza a hibámat, akkor nincs az az Isten, hogy ne próbáljam meg kivívni magamnak a döntőbejutást. Persze ésszel, hiszen a szerelőink megkértek, hogy ahol tudom, hogy leérne a kartervédő, ott vegyem el a gázt, mert különben le fog szakadni, és akkor vége a dalnak.

És akkor rajt! Jól kapom el, majdnem be tudok ugrani a két előlem induló közé, de a majdnem itt kevés, és most nem is nagyon bánom, mert így hátulról nézelődve találok magamnak jobb helyet, ahol elfordulhatok az első kanyarba, és máris 4. vagyok. Még az első körben kimegyek a Jokerre, jó 1-1,5 órával ezelőtt itt borultam, de nagyon azért nem spórolom el, elvégre sietni kell most is, sőt, most kell csak sietni igazán, hiszen a tét a döntő! Tökéletesen kiadja, ez az eddigi legjobb Jokerem, 5. vagyok, látom magam előtt, akik még nem voltak kint Jokeren, az autóval érzésre minden rendben, hát gyerünk, gyerünk, gyerünk tovább! 

 

Fotó: Tenk László

Aztán jön a második kör visszafordító előtti féktávja, kicsit furcsán elindul az autó jobbra, korrigálok, állok a gázon, vissza 1-es, már pont összeszedném, de érkezik a mögöttem haladó versenyzőtársam, és sajnos nem tudja elkerülni az ütközést. Az autóm bal első kereke kitört, defektet is kaptam, így már csak annyira futotta a kis Suzuki és a saját erőmből, hogy kínkeservesen félrehúzódjak, és ne zavarjam a többiek versenyét.

Azt az érzést nem kívánom senkinek, amit akkor éreztem. Szörnyen letört voltam néhány percig, és végig azon kattogott az agyam, hogy mennyit dolgoztak a srácok, hogy fel tudjak állni az elődöntő rajtrácsára, én meg most megint visszaviszek nekik a depóba egy összetört roncshalmazt. Hát, nem éppen a legjobb formája a köszönetnyilvánításnak, de sajnos most ennyire futotta. Ők persze nyugtattak, mint mindenki más is; van ilyen, és állítólag mindenkinek át kell esnie egyszer ezen is. Most kiderült, hogy nekem is (amíg konkrétan veled nem történik meg, mindig azt fogod hinni, hogy ilyen csak másokkal történhet), és sajnos vagy nem sajnos, de már túl is vagyok rajta, ezt már bizony nem lehet visszacsinálni. 

Sokan aggódtatok is értem a borulás után, hogy jól vagyok-e, ezt köszönöm, de hát csak lelkileg vagyok picit rosszul miatta, mert (bár ez mostanában nem látszik), de ami az autónak fáj, az nekem is fáj, és hát megint kapott jó sokat szegényke. Pedig iszonyatosan jó érzés volt vezetni, nagyon tetszett a pálya is, jól ráéreztünk együtt, és tényleg most élveztem a legjobban eddig a versenyzést. Most először éreztem azt, hogy igazán elkezdhetem a határokat feszegetni az autóval, mert most már mindig azt csinálja, amit én akarok. Úgy tűnik, egy picit még korai volt, és több türelemre van szükségem.  

Szóval, fizikailag jól vagyok, mert rendesen be voltam kötve, és igazából a borulásomnál jóval kisebb erőhatások értek, mint mondjuk az elődöntős ütközésemnél. Ott sem éreztem semmi fájdalmat, utána végigálltam még a döntőket, levezettem egy Nyirád-Szeged távot, és csak, amikor hazaértem, és elmúlt az adrenalin hatása, éreztem, hogy eléggé fáj a bal combom bal oldala, azt kicsit megütöttem – szerintem az elődöntős esetnél. Úgyhogy most picit sántítok, de hát ez semmiség, egy focipályán történnek jóval különb sérülések, és a ralikrosszt továbbra is az egyik legbiztonságosabb autósportnak tartom.

 

Fotó: Tenk László

4.) Sperrdifi van a Suzukimban?

Mindig érik meglepetések az embert… Az első előfutam után intettek ki véletlenszerűen egy technikai ellenőrzésre, ahol egy görgőre az egyik első kerekemet felállítva tesztelték, hogy van-e sperrdifi az autómban, amit a Swift Kupa szabályai nem engedélyeznek. A teszt eredménye meglepő lett, mivel arra jutottak, hogy valamilyen szintű sperrnek lennie kell az autóban. Néhány órán át ezért teljes bizonytalanságban voltam, és hát elég fura érzés volt, hogy lényegében csalással vádolnak, miközben hát nekem aztán annyi közöm van az autó felkészítéséhez, hogy beleülök és megyek vele, a csapatomról pedig tudom, hogy biztosan nem csalnának, ráadásul egy Swift Kupás gépbe nem tennének egy ilyen drága alkatrészt, amint azt maguk is megerősítették tréfásan.

Szóval, ha ebben van sperrdifi, hát az aztán tényleg elég meglepő lenne… Ettől függetlenül nagyon rossz érzés volt a gyanú árnyékába vetődni (persze mindenki csak a dolgát végezte, és nagyon helyes, hogy ki akarják szűrni a technikai szabálysértéseket, úgyhogy a legkisebb rosszallás nélkül írom ezeket a sorokat), nem beszélve arról, hogy ha kiderült volna, hogy mégis van valami (tőlem akár lehetett is volna, mivel mint mondtam, én csak beleülök az autóba, és megyek), akkor ugrott volna az első előfutamban elért 8. helyem, és még büntetőpontokat is kaptam volna a kizárás miatt. De hát persze a végén kiderült, hogy semmiféle sperrdifi nincs ebben a Suzukiban, és miután erről mindenki megbizonyosodott, végleg lezárhattuk ezt a témát, és koncentrálhattunk a másnapra. Utólag meg nyilván már ez is csak egy kedves kis történet marad, amire visszagondolva mindig jókat fogunk mosolyogni még évek múltán is egy-egy sörrel a kezünkben a versenyhétvégéken… 

 

Fotó: Tenk László

5.) Az első utolsó figyelmeztetés

Ez is a harmadik előfutamban történt, még a borulásom előtt, az első rajt első kanyarjában. A büntetést abszolút jogosnak érzem, mert pontosan látom magam előtt, hogy kívülről nézve ez egy klasszikus kiforgatásnak tűnhetett. Én tudom, hogy olyan helyen nyomtam padlógázt, ahol már padlógázt kell nyomni, és egyszerűen olyan hirtelen lassult be az előttem centikre levő autó, hogy hát igen, nem tudtam már mást csinálni, megtoltam picit hátulról, és már forgott is. Kapitány Dorottya volt az, utána fél perc alatt megbeszéltük, hogy mi volt, elnézést kértem, és lezártuk a témát, nincs harag. Ráadásul, utána a buta hibámmal, a borulással még azt is elértem, hogy Dóri is újrakezdhette a futamot tiszta lappal, tehát lényegében hatását tekintve az a kiforgatás olyan volt, mintha meg se történt volna. Ez persze csak a véletlen műve, de legalább ebből az egy szempontból szerencsésen alakultak a dolgok… Bár ezt elég morbid így szerencsésnek nevezni…

Még az előző nap, az első előfutamban Szegfű Adrival is volt egy kis oda-vissza koccunk, úgyhogy ezek után le nem mosom magamról, hogy kissé viharos a kapcsolatom a nőkkel (a máriapócsi rajtbalesetes futamomban is ott voltak mindketten…), de valójában abszolút a véletlen műve, hogy pont velük kettőjükkel akaszkodtam össze, kivételezni meg nyilván nem fogok senkivel a versenypályán, csak azért, mert lány. Szerintem ezt ők el is várják egyébként. A pályán kívül pedig ettől függetlenül megmarad a jó barátság, ezt a kettőt el kell tudni választani egymástól, még ha sokszor nehéz is. Ami a pályán történik, az ott is marad. Hagytam neki egy kis helyet, ő beszúrt, összeértünk, én nem hagytam magam, és utána a leintésig kergettem őt, többször voltunk egymás mellett is… Jó csata volt, ralikrossz, nincs belőle semmi probléma. A hétvége nagy részében utána együtt bandáztunk, és hát ugye az elődöntő előtti stresszes percekben sorstársak is lettünk, együtt rohangászva föl-alá, mint pók a falon, megpróbálva kikönyörögni a picit későbbi kezdést. 

 

Fotó: Tenk László

6.) Elsőként az első kanyarban

A második előfutamomban én voltam az első rajthely-választó. A 2-es rajtkockát választottam, ami jó döntésnek bizonyult, így az első kanyarban el is tudtam fordulni az 1. helyen. Ehhez persze a jól elkapott rajt is kellett. Iszonyat jó érzés volt vezetni a mezőnyt, hiszen most először fordult elő velem ilyen. Nem tartott sokáig, mert a gyors fölfelében az egyik Astra erőből kikerült, így érkeztünk meg egymás mellett a tempós nyújtott balosba. Nem kakaskodtam, szépen besoroltam centikkel mögé, tudva, hogy sokkal többet veszítenék, ha kívül rákerülnék a lazára…

Amivel viszont nem számoltam, hogy mivel előttünk nem sokkal locsoltak, így a murvás részre érve beterít majd sárral a centikkel előttem haladó autó, ami sajnos be is következett, a pálya leggyorsabb részén, a lejtőn… Így érkeztem meg arra a részre, ahol ketté válik a pálya, és el kell döntenünk, hogy a fő nyomvonalon folytatjuk, vagy kimegyünk Jokerre. Én konkrétan semmit nem láttam ekkor, veszettül spricceltem a vizet a szélvédőre, az oldalsó üveg és a visszapillantó alapján próbáltam betájolni magam nagyjából, hogy kb. hol lehetek, és szinte nullára visszalassítva próbáltam betalálni valahogy a Jokerbe.

Amikor végre újból láttam előrefele is, örömmel konstatáltam, hogy már a Jokerben vagyok, és innentől nyomhattam újra, ami a csövön kifért, így lettem végül 3. a futamomban. Milyen büszke voltam rá akkor, hogy türelmes voltam, és lenyeltem ezt a kényszerű időveszteséget, ahelyett, hogy valami ostobaságot csináltam volna, és összetörtem volna az autót, mint már előttem többen a hétvége során… Aztán ugye később, a harmadik előfutamban engem is kicsit túlzottan elkapott a hév, de ez már egy másik történet, és ezt fentebb már részletesen kifejtettem… 

Hibáztam, viselem a következményeit, és megfizetem érte a tanulópénzt (a károk felmérése után úgy tűnik, hogy lehet, hogy az egész kaszni kuka, és át kell tenni a bukócsövet egy másik autóba…), ami remélhetőleg legközelebb épp elegendő mértékben emlékeztetni fog rá, hogy mi az, amit még érdemes bevállalni rizikóként a pályán, és mi az, amit már nem.  

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: