Bevallom, nehéz érzelmektől mentesen készülnöm erre a versenyre. Azt hiszem, mindenkinek, aki bármilyen módon részese az autósport vérkeringésének – legyen akár versenyző, újságíró, pályabíró vagy szurkoló – van egy bizonyos kedvenc pályája, ami még a többi kedvenc között is kivételes helyet foglal el a szívében. Számomra ez Nyirád. A kedvenc.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert munkámnak köszönhetően szinte egész Európát bejárhattam már. Csodálatos, nagy múltú, legendás versenypályákról tudósíthattam, és persze több helyszín is örökre kedves marad számomra, mint Barcelona, Monza, Spa-Francorchamps, Kerpen, Höljes vagy Loheac, de a nagy vándorutak végén mindig valahogy Nyirádra tértem haza, és egyedül itt éreztem azt, hogy igazán otthon vagyok.
Ez a bázis, a hazai futam – talán nevezhetjük így is. Szegedről a legközelebbi ralikrossz-pálya is nagyon messze van sajnos, így a szó szoros értelmében vett hazai futamomról nem beszélhetünk, de mivel Nyirádot a második otthonomnak tekintem, így kicsikét ez mégis az. Hogy mire fel ez a nagy érzelmi kötődés?
Számomra egy kicsit itt kezdődött el minden. A felnőtt élet, mondhatni. 2007-ben, az érettségi utáni nyáron az első rendezvény, amire ellátogattam, a nyirádi ralikrossz Eb volt. Előtte jó 14-15 évig nem voltam autóversenyen, csak a TV-ben, újságokban követtem nyomon a kedvenceket. Ez a 2007-es Eb-futam viszont mintha csak egy csapásra visszahozta volna a gyerekkori emlékeket, és azt hiszem, örökre a ralikrosszhoz, és úgy általában véve az autósporthoz láncolt.
A következő, 2008-as nyirádi ralikrossz Eb-n már a sajtóirodán dolgoztam, és azóta nem rendeztek olyan autókrossz vagy ralikrossz ob, illetve Eb-futamot ezen a pályán, hogy én ne lettem volna ott, és ne dolgoztam volna valamilyen formában. A legtöbbször a sajtóirodában tevékenykedtem, de volt rá példa nem egyszer, hogy szerelőként próbáltam meg segíteni egy versenycsapatnak (inkább kevesebb, mint több sikerrel), sőt, tavaly még az adminisztratív ellenőrzésen is besegítettem egy-két alkalommal sajtóirodai kötelezettségeim mellett.
Az elején, még 2008-ban a pálya sajtófelelőse is voltam, amire azért is emlékszem vissza nagyon jó szívvel, mert Jőrös István – a modernkori, mai formájában ismert Nyirádi Motorsport Centrum megálmodója és létrehozója – volt az első ember, aki munkát adott nekem. Ez úgy gondolom, minden fiatal életében meghatározó, és noha addigra én a magam konok fejével már rég elhatároztam, hogy sportújságíró leszek, bizonyos értelemben mégiscsak ő volt az egyik, aki megadta a kezdőlökést ehhez.
Nyirádon találkoztam először Szabó Krisztiánnal (apropó, ezúton is Isten éltesse őt sokáig 23. születésnapja alkalmából, amit ma ünnepel), még a 2009-es autókrossz Eb-n, vele azóta is együtt dolgozom, de közvetve még a ralis Pethő Tyutyuval is Nyirádon keresztül hozott össze az élet. Egyik ismeretség hozta a másikat, és így szerencsém volt nagyon sok versenyzővel együtt dolgozni az évek során. De valahol el kellett kezdeni, kellett az elején egy ember, aki szinte látatlanban bizalmat szavaz nekem, és aki lehetőséget ad, hogy bizonyítsak. Ennyi mindenkinek kell, legyen bármilyen jó vagy kevésbé jó abban, amit csinál. Én ezt a lehetőséget Nyirádon kaptam meg szinte még teljesen gyerekfejjel, és ezt soha nem fogom elfelejteni.
_1.jpg)
Hűűű, szóval verseny lesz a hétvégén, erre kéne koncentrálni! :) Elnézést a picit hosszúra és talán túl érzelmesre sikerült felvezetésért, de hát ez a múltam, amivel belecsöppenek a mostani versenyhétvégébe. Elég komoly kis előélet, de versenyzőként mégis abszolút ismeretlen és új kihívás elé nézek egy olyan világhírű pályán, amit a 14-szeres Európa-bajnok Kenneth Hansen annak idején a ralikrossz Monacójának nevezett – tudom, mert ott voltam, én készítettem vele azt az interjút.
Szintkülönbségek és beláthatatlan kanyarok, gyors, bevállalós és lassú, technikás részek, aszfalt és murva minden mennyiségben, és mindenhol közel a fal, nincs hely a hibázásra. Nagyon sok külföldi és még több magyar versenyző kedvenc pályája ez, hiszen élvezetes, ugyanakkor nehéz és változatos nyomvonala még a legrutinosabbaknak is komoly kihívást jelent. Hát még nekem, zöldfülű újoncnak!
Ennek megfelelő alázattal készülök a hétvégi megmérettetésre. Rengeteg belső kamerás felvételt néztem meg a youtube-on, a Junior Kupás gyerekektől kezdve a SuperCars kilencszeres magyar bajnokáig, Harsányi Zoltánig mindenkire kíváncsi voltam. Nyilván élőben egészen más minden, de azért ez arra jó volt, hogy már az első szabadedzés első körében is legyen egy előzetes elképzelésem arról, hogy a Suzukival hol hányas sebességi fokozatban kell majd fordulni, mire kell figyelni stb.
Emellett kialakítottam magamnak egy speciális mini edzésprogramot is arra a rövidke másfél hétre, ami a legutóbbi, máriapócsi versenyünk és a most következő nyirádi ralikrossz ob között eltelt. Máriapócson nagyon sokszor kidobta a 2-es sebességi fokozatot a váltó, és noha azóta kicserélték az alkatrészt Suzukimban, ettől függetlenül az akkori tapasztalat egy intő jel volt számomra, hogy bizonyos helyzetekre még nem vagyok eléggé felkészülve. Például nem tudom murván hatékonyan és hiba nélkül elvezetni az autót csak bal kézzel, ha úgy adódik, hogy a jobb kezemnek végig a váltón kell lennie.
Őszintén szólva csak most szembesültem vele, hogy milyen béna a bal kezem, mennyivel ügyetlenebb és gyengébb, mint a jobb. Ebben a másfél hétben ezért specifikusan erre a területre koncentráltam. A fitballos edzéseken például a jobb kezemben mindig volt valami, hogy az foglalt legyen, és ezúttal bal kézzel kellett dobnom és elkapnom a teniszlabdákat. Egy másik gyakorlat – szintén a fitballon ülve – az volt, hogy bal kézzel egy öreg Trabant kormányt tartottam a levegőben magam előtt (ez erőnléti edzésnek sem utolsó, mert hát, ha elég hosszan tartod így magad előtt, akkor egy idő után még egy papírlap is tud nehéz lenni…), és tekergettem, közben képzeletben a nyirádi pályán haladva, míg a jobb kezemben egy pingpongütővel (és persze labdával) dekáztam.
Mindezt pulóverben és melegítőnadrágban a tűző napon, sisakban, nyakvédőben, tűzálló maszkban és kesztyűben, kontaktlencsében és napszemüvegben, merthogy a várható körülményekre is próbáltam kicsit megedzeni magam. Ez kívülről nem látszik ugyan, de egy versenyen, mielőtt bármelyik futamon elrajtolunk, legalább 10 percet, de esetenként jó félórát is várakoznunk kell az autóban teljes versenyfelszerelésben. Pillanatok alatt trópusi hőség tud lenni ilyenkor a kis Suzukiban, és itt még ugye a nullpontnál tartunk, maga a futam, ahol a száz százalékot kell majd nyújtanom, még el se indult!
Apróság, de szerintem nem árt az edzéseken is szimulálni ezt a hőséget, mert nem az a lényeg, hogy jól essen, hanem hogy használjon! Szintén apróság, de csak a versenyhétvégéken viselek kontaktlencsét, egyébként szemüveges vagyok, és Máriapócson például kifejezetten zavart ez, mert nem viselte jól a szemem az idegen elemet. Ezért azóta elkezdtem munka és edzések közben is kontaktlencsét viselni, így szoktatva hozzá a szememet. A napszemüveg hasonló okok miatt lehet fontos, pláne Nyirádon, ahol a szintkülönbségek miatt olykor egészen zavaró szögben süthet szembe a nap egy-egy futam közben. Kérdés: kényelmetlen-e a sisakkal és a maszkkal együtt, zavarna-e a vezetésben? Jobb ezt nem a versenyhétvégén kitesztelni, hiszen ott az elejétől a végéig maximumot kell nyújtani. Hát kikísérleteztem magamnak most előre ezt is, és működik, úgyhogy használni fogom.
A mai napon kézhez kaptam a máriapócsi futam külső kamerás felvételeit, így ezeket is gyorsan áttanulmányoztam egyszer, kiszűrve a hibákat saját futamaimból, és tanulva belőlük. Van miből, mert idegesítően sokat hibáztam a legutóbbi ob-futamon, de most érzem igazán, mennyire igaz a mondás, miszerint hibáiból tanul az ember, és hogy a kudarc a legnagyobb hajtóerő. Soha többé nem akarok annyit pörögni-forogni, annyi hibát ajándékozni a többieknek, mint a múltkor, és szeretnék végre azzal a jóleső érzéssel zárni egy versenyt, hogy kihoztam magamból a maximumot. Ezért a jóleső érzésért fogok hajtani.
Nagyon erős a mezőny (el se kezdem sorolni a neveket, mert ha csak az abszolút magyar bajnokokat veszem sorra, akkor már betelt a dobogó, és nyilván nem ez a helyes hozzáállás…), kicsik a különbségek, és nekem a legkevesebb a tapasztalatom, ezért őszintén szólva jelenleg a legjobbamra van szükség ahhoz, hogy úgy igazán fel tudjam venni a versenyt a többiekkel, és ne csak lekövetni tudjam őket hátulról. Márpedig nekem ez kell az élményhez. Szponzoraim nincsenek, így nem kell megfelelni senkinek, de én élvezni akarom a versenyt, és csak akkor tudom élvezni, ha igazán a részese vagyok a történéseknek, illetve a döntőbejutásért folyó harcnak, nemcsak hátulról jegyzetelek, mint jó újságíró… Ez a motiváció az, ami hajt és visz előre. És hát... megyek haza debütálni!
