Ha imádod a MotoGP-t és nem szeretnél semmiről lemaradni, akkor csatlakozz a Formula MotoGP Facebook-csoportunkhoz, ahol még több hírről és információról számolunk be a MotoGP és egyéb motoros bajnokságok kapcsán!
Bár igazából csak matematikai esélye maradt Fabio Quartararónak a 23 pontos előnyben lévő Francesco Bagnaiával szemben, hivatalosan ez lesz a 19. alkalom, hogy az utolsó futamon dől el a világbajnoki cím sorsa a legnagyobb géposztályban. Mivel ez a széria történetének 74. idénye, nagyjából az esetek csupán negyedében húzódott el a fináléig a vb-harc, ami viszonylag alacsony aránynak mondható. Mindenesetre most a MotoGP.com öt évvel ezelőtti gyűjtése alapján áttekintettük az eddigi világbajnoki döntőket, amelyek közül mindössze három esetben tudott fordítani a hátrányban lévő motoros:
1950: Rögtön a világbajnokság második évében az utolsó futamig húzódott a világbajnoki párharc. A Gilerával versenyző Umberto Masetti nem túl tetemes előnnyel érkezett a monzai fináléra a Nortonon ülő Geoff Duke-kal szemben, de hiába nyerte meg utóbbi a versenyt, második helyével a hazai motoros egy ponttal behúzta előtte a címet.
1952: Két évvel később bizonyos szempontból ismételte magát a történelem, hiszen ismét Masetti volt előnyben a Montjuich pályán rendezett szezonzáró előtt az első, 1949-es idényt megnyerő Les Grahammel és Reg Armstronggal szemben (ez volt az egyetlen eset, amikor kettőnél több esélyes volt még a zárás előtt). Graham győzött az MV Agustával, de második helyével újfent Masetti lett a világbajnok.
1957: Amikor az évad utolsó futamát tartották Monzában, még úgy tűnt, hogy Libero Liberati az ottani sikerével nyerte meg a világbajnokságot Bob McIntrye előtt. Előnye azért nem volt még behozhatatlan az olasz forduló előtt, mert a Belga GP-n a versenyirányítás értesítése nélkül cserélt versenygépet, s ezért kizárták. A szezont követően azonban megváltoztatták az ítéletet, Liberati visszakapta belgiumi győzelmét, így visszamenőleg valójában már az utolsó verseny előtt bebiztosította a címet.
1966: A kor két legendája, Mike Hailwood és Giacomo Agostini csapott össze az ismét Monzában sorra kerülő utolsó állomáson. A verseny elején többször is megelőzték egymást a vezetést, Hailwood alatt azonban megadta magát a Honda, így végül az olasz ért a csúcsra az MV Agustával, első királykategóriás címet szerezve a nyolcból.
1967: Egy évvel később ismét ők ketten harcoltak a címért az ezúttal a világbajnokság történetének egyetlen Kanadai Nagydíján. Hailwood nyert Agostini előtt, ezzel pedig pontegyenlőség alakult ki közöttük (miután ekkor csak a hat legjobb eredmény számított az értékelésbe). Ráadásul még győzelemből is ugyanannyit arattak (ötöt-ötöt), második helyből azonban Agostininek volt eggyel több (három a kettővel szemben), így megvédte címét.
1975: Agostininek ezúttal egy másik brittel, az MV Agustánál az ő szerepét átvevő Phil Readdel kellett megharcolnia az év végi elsőségért. Bár az előző két szezont megnyerő Read diadalmaskodott Brnóban, Agostini a második helyével így is megőrizte a vezetést az összetettben, így a Yamahával is a csúcsra ért – ezzel pedig az első lett, aki két- és négyütemű motoron is világbajnoknak mondhatta magát.
1978: Kenny Roberts nyolcpontos fórral utazott a legendás 22 kilométeres nürburgringi pályán rendezett fináléra, ám mivel a versenyen is megelőzte kihívóját, Barry Sheene-t (harmadik lett, míg ellenfele negyedik), még növelte is az előnyét és lett ezzel a legnagyobb géposztály történetének első amerikai világbajnoka.
1979: Roberts ismét egy suzukis riválissal harcolt a címért: Sheene után ezúttal Virginio Ferrari igyekezett elhappolnia előle a titulust. Nem sikerült: bár Le Mans-ban egy ideig vezette a futamot, a fiatal olasz bukott, így pedig Roberts kényelmesen maradt a királykategória trónján.
1980: Újabb Roberts vs. Suzuki-versenyző párharc a világbajnokságért: ezúttal Randy Mamola volt a kihívó. Bár Mamola vezette is a széria történetének utolsó nürburgringi versenyét, később műszaki okokból lelassult – de eleve Roberts volt a favorit, hiszen egy nyolcadik hely is elegendő lett volna számára a harmadik címhez, amit végül egy negyedik pozícióval húzott be.
1981: Marco Lucchinelli utazott előnnyel az Anderstorpban rendezett döntőre, az üldöző viszont újfent Mamola volt. Aki ismét vezetett a változó körülmények között, szemerkélő esőben rendezett viadalon, de később hátracsúszott, így bár Lucchinelli is csak kilencedik lett, ezzel is megnyerte a világbajnokságot az amerikai előtt.
1983: Freddie Spencer öt ponttal vezetett Kenny Roberts előtt az imolai záró fordulót megelőzően. A versenyen a Yamaha versenyzője azzal taktikázott, hogy igyekezett lassítani hondás ellenfelét, hátha a csapattárs Eddie Lawson fel tud rá zárkózni és be tud férkőzni közéjük. Nem jött össze a taktika, Spencer beért másodiknak Roberts mögött, ezzel pedig az első hondás lett, aki világbajnokságot nyert az 500 köbcentisek között.
1989: Két amerikai sztár csapott össze a vb-címért Brazíliában: a hondás Lawson és a yamahás Wayne Rainey. Lawson végül Rainey-vel és egy harmadik amerikaival, Kevin Schwantzcal vívott agy csatában elért második hellyel diadalmaskodott az összetett értékelésben.
1992: Ha nem szenved súlyos sérülést Assenben Mick Doohan, ez a szezon aligha az utolsó futam dőlt volna el, hiszen 65 pontos előnyt birtokolt akkor. Ám Doohan több versenyt is kénytelen volt kihagyni, majd az utolsó két fordulóra még nem tökéletesen felépülve visszatérve. A Kyalamiban rendezett nagydíjra kétpontos fórral érkezett Rainey-vel szemben, ám hiába lett hősies küzdelemben hatodik az ausztrál, harmadik helyével az amerikai megelőzte őt – ez voltaz első alkalom, hogy a hátrányban lévő fordítani tudott az utolsó versenyen!
1993: Matematikailag az 1993-as világbajnokság is az utolsó futamon dőlt el, hiszen Schwantz 18 ponttal vezetett Rainey előtt. Csakhogy Rainey már két futammal korábban, Misanóban elszenvedte a bukást, amely a teljes karrierjének is véget vetett, s amely miatt mellkastól lefelé lebénult, így csak formalitás volt Schwantz számára a cím bebiztosítása.
2006: A MotoGP-éra első bajnoki döntője: Valentino Rossi nyolcpontos előnnyel rendelkezett a valenciai finálé előtt, miután Estorilban Nicky Haydent kiütötte csapattársa, Dani Pedrosa. A spanyol pályán viszont fordult a kocka: Rossi elcsúszott, Hayden pedig a harmadik helyen befutva megfordította az állást és világbajnok lett.
2013: Parádés formáját és riválisai szezonközi sérüléseit is kihasználva Marc Marquez 13 pontos előnyt birtokolt Valencia előtt Jorge Lorenzóval szemben. A yamahás a versenyen egy ideig próbálta kizökkenteni repsolos honfitársát, de ez nem jött össze, így hiába nyerte meg az évadzárót Lorenzo, Marquez a harmadik helyével újoncként máris felért a MotoGP csúcsára.
2015: Alighanem a legpaprikásabb hangulatban rendezett valenciai szezonzáró volt a 2015-ös, köszönhetően a két héttel korábbi, Rossi és Marquez közötti sepangi incidensnek. Amely miatt a büntetőpontok összegyűjtése révén a hétpontos előnyben lévő Rossit a mezőny végére is sorolták, míg az üldöző Lorenzo a pole-ból indulhatott. A Doktor pedig hiába hámozta magát keresztül szinte mindenkin és lett negyedik, Lorenzo nyert és harmadszor is világbajnok lett a királykategóriában. A botrány ezzel még nem ért véget, mivel Rossi a verseny után azzal vádolta meg (ismét) Marquezt, hogy honfitársát segítette – ezúttal azzal, hogy az egész futamon a sarkában loholva egyszer sem támadta meg.
2017: Az eddigi utolsó alkalom, amikor a valenciai finálén dőlt el a cím sorsa: akárcsak idén, öt éve is jelentős, 21 pontos volt a különbség Marquez és a kihívójává előlépő Andrea Dovizioso között. Viszont majdnem megtörtént a drámai fordulat, Marquez ugyanis az élről száguldott ki a sóderágyba egy azóta már a védjegyévé váló mentéssel, ami miatt visszacsúszott – ducatis riválisa viszont pillanatokkal később el is esett, ezzel végleg eldöntve a hondás javára a harcot.
