„’Spirit tek’ - ezt a kifejezést használjuk Jamaikában arra, ha ösztönösen megkedvelünk valakit, akit tulajdonképpen nem is ismerünk. Pontosan ez történt velem, amikor első alkalommal találkoztam Jules Bianchival 2013 szeptemberében, Japánban. Jules a Richard Mille jótékonysági aukcióján ajánlotta fel a versenyoverallját, amely cégnek mindketten nagykövetei voltunk.
’El akarok menni Jamaikába’ - határozottan emlékszem ezen szavaira első találkozásunk estéjéről. Próbált jamaikai stílusban beszélni, de éles francia akcentusát nem tudta leplezni. ’A versenyzésnél csak egy dolog tesz boldogabbá: adni.’
Gyors barátokká váltunk (szó szerint), és rögtön fel is fedeztem, hogy miért is kedveltem meg őt már elsőre. Azt a csöndes személyt, akit a tévében és az újságokban láttam, hamar felváltotta egy csupaszív, komikus karakter.
Jules és én is 1989-ben születtünk, így noha csak öt hónappal volt idősebb nálam, mégis olyan tisztelettel és csodálattal néztem fel rá, mint ahogy egy igazi bajnokra szokás. Már az eredményei is lenyűgöztek, de még ennél is jobban az az eltökéltség, amelynek köszönhetően eljutott erre a szintre.
Utoljára a Brit Nagydíjon találkoztam Jules-lel, ahol a rajtrácsra is elkísértem őt, de előtte úgy szétkiáltotta a nevem, hogy az túlharsogta egész Silverstone-t. Mondtam neki, hogy még sohasem voltam korábban F1-es rajtrácson, mire ő úgy felelt, hogy a következő versenyemen ő is ott lesz majd a rajtgépnél. Sohasem felejtem el széles és őszinte mosolyát.
Elkerülhetetlenül elfog minket a kétségbeesés, amikor valaki váratlanul és ilyen fiatalon eltávozik. Naggyá válása ígéretének helyét így a túl korán véget ért életútjának emlékei veszik át. Amikor értesültem a halálhíréről, nem csak egy a Formula-1 csúcsa felé tartó kollegát, hanem egy hatalmas szívvel rendelkező barátot is gyászoltam.
Jules hagyatékaira generációkon át emlékezni fognak a versenyzésben, hozzáállása és munkaetikája pedig az idők végezetéig inspirációt fog jelenteni.
Ahogy Jamaikában mondjuk: walk good mi fren’.”
