Április 5-én pontosan fél év telt el a 2014-es Japán Nagydíj óta, a verseny óta, amelyen a Formula-1-es mezőny egyik nagy ígérete, a 25 éves Jules Bianchi autója kicsúszott a pályáról, a francia versenyző pedig súlyos fejsérüléseket szenvedett. Jules Bianchit szülővárosában, a franciaországi Nizzában ápolják. Továbbra is kómában van, ám önállóan lélegzik, és néha kisebb mozgásokat produkál – a fejlődés óriási ahhoz képest, amilyen állapota Japánban, operációja után volt.
„2014. október 5-én a mi világunk összeomlott” – mondta egy őszinte hangvételű interjúban a Nice-Matin lapnak a versenyző apja, Philippe Bianchi. „A kérdések, amelyeket most senki sem tud megválaszolni, az élet lehetőségeiről szólnak. Sikerül neki? Ha igen, korlátozva lesz, vagy normális életet élhet?”
Bizonyos szempontból az eseményeket tragikusabbnak tartja, mintha végzetes kimenetelű baleset történt volna. „Azt gondolom, hogy egy ilyen jellegű baleset nagyobb sokk, mint egy tényleges haláleset. A fájdalom végtelen. Az egész nap tortúra. Azoknak az embereknek, akik gondolnak rá, köszönetet szeretnék mondani, és üzenem nekik, hírt fogunk adni, ha lesz miről, legyen az jó vagy rossz.”
Bianchiról kevés információ látott napvilágot az utóbbi időszakban, Philippe elmondta, azok miatt szólalt meg, akik fia oldalán állnak. „Tiszteletből mindazoknak, akik továbbra is jókívánságaikat, bátorításukat és szeretetüket küldik nap mint nap.” Sajnos azonban Bianchi állapotát illetően kevés fejleményről tud beszámolni. „Egyedül azt tudjuk mondani, hogy elszántan küzd, mint mindig, a baleset előtt és azóta is. Jules minden nap egy maratont fut le. Orvosi szempontból a hogyléte stabil. Vegetatív állapotban van, nincsenek testi problémái. Minden szerve segítség nélkül működik. De egyelőre továbbra is öntudatlan állapotban van.”
„Tudjuk, hogy egy ilyen mértékű sérülésnél a fejlődés rendkívül lassú. De ahhoz képest, amit a japán doktor mondott, aki Yokkaichiben műtötte őt, ég és föld a különbség. Amikor oda megérkeztünk Jules édesanyjával, nem volt remény. Visszafordíthatatlan károsodásról beszéltek” – idézte fel a nehéz pillanatokat az apa. „Azt mondták, egy évig nem lehet elszállítani, de hét hét után megtettük, mivel Jules hamar elkezdett újra magától lélegezni.”
„Most az orvosok azt mondják, hogy nincsen olyan kifejezett beavatkozás, amit el tudnának végezni. Az a legfontosabb, hogy stimuláljuk Julest, és érezze az állandó jelenlétet maga körül. Időről időre az ágya mellől látjuk, hogy dolgok történnek. Néha aktívabb, többet mozog, megszorítja a kezünket. Ez csak puszta reflex, vagy valódi? Nehéz megmondani. Jules még mindig fiatal. 25 éves. Fizikálisan rendkívül erős, túlélt egy 93G-s becsapódást. Nagyon büszke vagyok Jules-re, mindig is az voltam. Most viszont… Elképesztően csodálatos munkát végez. Előre halad. Most egy új fejlődésben bízunk, ami az lenne, hogy felébred a kómából.”
