Olaszország sírhat, van miért. A kártyavár két alappillére nélkül felállni ebből a mély gödörből finoman szólva sem lesz egyszerű. Alonso egy ideje már tudja, hogy a Maranellóba szerződésekor dédelgetett álmaiból, vagyis hogy az ő vezényletével jöhet el a Ferrari számára egy amolyan Schumacher éra utáni második aranykorszak, nem lesz semmi. Mégis még Monzában, az oviedói pilóta és Mr. Montezemolo közötti érzelmes összeölelkezésben volt valami megható. Megannyi szenvedés, hiábavaló próbálkozás után is benne volt a kölcsönös bizalom, az olasz vezető hálája. Mintha azt mondta volna: "Fernando, köszönöm, hogy kitartasz mellettem! Együtt megcsináljuk legalább azt az egy bajnoki címet!" Alonso szeretettel fogadta, még mindig hinni akart. Talán épp a Ferrari elnök versenyzés iránti szenvedélye hatására, aki mindig képes magára vonni az egész média figyelmét, ha megjelenik. Főleg Monzában. Talán nekünk itthon ez kicsit túljátszott, csöpögős dolognak tűnik, de Olaszország, az Olaszország. Ott a Ferrari, mint márka 23 év alatt valóban összeolvadt Luca di Montezemolóval. Mégis bekövetkezett a negatív fordulat.
Montezemolo és Lauda. Az összeállítás 1975-ben és 1977-ben is első helyet hozott a Scuderiának, a köztes évben csak azért maradt alul az osztrák pilóta James Hunttal szemben, mert a Német Nagydíjon hatalmas balesetet szenvedett és további két futamot is ki kellett hagynia
Az események persze nem két-három hét alatt fajultak idáig, és nem is a Ferrari utóbbi években versenypályán mutatott gyengélkedéséről szólnak. Ahhoz, hogy megértsük Alonso idő előtti távozási szándékát, egy kicsit jobban meg kell nézni a hátteret. A FIAT-hoz tartozó Ferrari nyilvánvalóan nem csupán a Forma-1-es jelenlétről szól. Mind Montezemolo, mind az új irányító Sergio Marchionne régóta a torinóiak elkötelezett emberei, csak amíg előbbi az alapító Gianni Agnelli és a család régi bizalmasaként és barátjaként került a Ferrarihoz (Montezemolo már 1973-ban a csapat tagja volt, majd Agnelli halála után a család a FIAT vezetésére is felkérte), addig a 14 évesen Kanadába került Marchionne már az újabb Agnelli generációt képviselő John Elkann (Agnelli unokája) szimpátiáját élvezi. Elkann, aki 2010-ben vette át a FIAT elnökséget épp Montezemolótól, Marchionnét a cég vállalatigazgatójává emelte, aki miután a Chrysler elnöki pozícióját is megszerezte, a Ferrarinál eddig teljes autonómiát élvező elnököt is le akarta taszítani a "trónról". Már csak, hogy Maranellót is irányítása alá vonja.
Ez azonban annyira nem volt egyszerű feladat, miután Montezemolo eddigi tevékenysége messze túlmutat a Ferrari F1-es szerepvállalásán. Az olaszt 1991-ben kérték fel, hogy vegye át a versenyistálló vezetését, mely akkor Alain Prost, Jean Alesi és Gerhard Berger kaliberű versenyzőkkel is ugyanolyan válságban volt a pályán, mint most Alonsóékkal. Lényeges azonban, hogy mindemellett akkoriban a Ferrari az utcai autók fejlesztési versenyében is nehezen tudta tartani a lépést a rivális márkákkal. Ha viszont most megnézzük az autóeladási mutatókat, Montezemolo egy nem túl acélos gazdasági helyzetben is képes volt rekordévet zárni a Ferrari különböző luxustípusaival, amelyhez nem lehet elég a puszta üzleti érzék. A 67 éves menedzsernek mindig is megvolt az a fajta kisugárzása és eleganciája, amivel játszi könnyedséggel "fogta meg" világhírű klienseit. Meggyőző, dinamikus, hihetetlen diplomáciai érzékkel bíró erős karakterként szerezte meg azt a profitot, amit olyan 400 millió euróra taksálnak. Ebbe Sergio Marchionne nem is tudott belekötni, így, mint támadható felület, maradt a Ferrari F1-es (le)szereplése. A FIAT eredményeket követelt arra hivatkozva, hogy lehetetlen, hogy egy Alonso-Raikkönen bajnok párosnak az öt-tizedik hely környékén kellene vért izzadnia. Ez így van, más kérdés, hogy az utóbbi években a tulajdonos milyen mértékű támogatást vont meg a Forma-1-es részlegtől...
Sergio Marchionne (az FCA vezérigazgatója), John Elkann (a Fiat elnöke) és Luca di Montezemolo (a Ferrari leköszönt elnöke)
A Montezemolo és a miatta mindig háttérbe szoruló Marchionne közötti viták olasz források szerint akkor csúcsosodtak ki igazán, amikor világossá vált, hogy ők ketten teljesen másképp képzelik el a Ferrari márka jövőképét, terjeszkedési irányát. Előbbi az Abu Dhabiban kiépített "Ferrari Park" és az Etihad légitársasággal kiépített szoros kapcsolatok után (amely logó az F1 csapat szponzoraként is látható volt egy időben) továbbra is a Keletet célozná meg, elsősorban Szingapúr megnyerésével, addig Marchionne a FIAT-Chrysler fúzióra alapozva az Egyesült Ãllamokhoz ragaszkodik
Azaz a Montezemolo-Marchionne duó együtt már nem működött. A köztük lévő ellentét, az új elnök hatalomért folytatott harca generálta nap, mint nap házon belül azt a feszültséget, amelyet a teljes F1-es csapat is érzett. Ez persze Alonsót is érintette, aki autóversenyzőnek szerződött a vörösökhöz, Montezemolóval írta alá a szerződését, a Ferrarinak fogadott hűséget. A háttérpolitikát, amely az egész csapat dekoncentráltságában, szétzilálásában is erősen szerepet játszik, egyszerűen utálja. Nem lehet letagadni, hogy tavaly az egyre gyengébb eredmények miatt voltak konfliktusok Montezemolo és Alonso között is, de azokat a kölcsönös tisztelet mellett még lehetett kezelni. Montezemolo mindig is nagyra értékelte pilótáját, sőt egyik legnagyobb szövetségese volt, amelynek legfőbb bizonyítéka, hogy az évek során a spanyolnak komoly beleszólása lehetett abba is, hogy kiket szerződtessen a csapat. Elég csak Pat Fry vagy Pedro de la Rosa igazolására gondolni.
Mattiacci és Montezemolo. Az amerikai csapatvazető érkezése volt az egyik előjele a legendás Ferrari-vezér őszi távozásának
Most, amikor Montezemolo után a mezőny talán legjobb versenyzőjéről is azt vallotta Marchionne, hogy pótolható, sugallva felé, hogy csupán egy puzzle darabnak tekinti, akkor, amikor egységről már szó nincs, érthető, hogy Fernando nem látja értelmét további energiákat fektetni egy újabb, ki tudja meddig tartó és hová vezető "építkezésbe". Ez a Ferrari már nem az a Ferrari. Talán ezzel vigasztalja magát.
Egy korszak lezárult"
