A nagy öregek úgy tartják, Aranykezű Laci bácsi körülbelül akkora mágusa volt a négyütemű motorok tuningolásának, mint Drapál János egykori szerelője, Hamar Zsigmond a kétüteműeknek. Legendákat zengtek szakértelméről és egyedi megoldásairól, ötleteiről, amik saját kútfőjéből pattantak ki, és amikkel csodákat tudott kicsikarni egy-egy versenymotorból.
A későbbi világbajnoki futamgyőztes Drapál János nála, az ő műhelyében ismerkedett meg fiatalon a motorok technikai részleteivel, a szerelés fortélyaival, egyszóval: amit a motorok műszaki oldaláról tudott, azt nagyon nagyrészt Laci bácsinak köszönhette. De a régi nagy legendás versenyzők közül gyakorlatilag mindenki szerette és tisztelte az aranykezű szakembert, Szabó II. László például – aki 1971. július 18-án, a brnói vb-futamon Drapál mögött célba érve biztosította be a magyar motorsport történetének máig egyetlen világbajnoki kettősgyőzelmét – egészen a tavalyi évig minden nyáron ellátogatott hozzá többedmagával hegymagasi otthonába, ahol Laci bácsi rendszerint messze földön híres bakonyi bordájával fogadta őket.
Ez volt a specialitása, amivel oly sok helyén a világnak megörvendeztette versenyzőbarátait, akikkel a különböző rangos nemzetközi versenyeket járta, és hát persze úgy illett, hogy az ilyen nosztalgiázások alkalmával is ez kerüljön az asztalra.
Amit talán kevesebben tudnak róla, hogy Királyföldy László bizony második világháborús hős is volt. Erről lánya, Királyföldy Erika mesél nekünk. „Édesapámat 1942. október 5-én hívták be a katonaságba, a repülős hadtestbe. Amikor jöttek az oroszok, akkor irányították őket Németországba, mondván, ott lesz bevetésük, de ebből már nem lett semmi. Társaival együtt fogságba esett, ahol a németek úgy bántak velük, mintha rabszolgák lennének: naphosszat gyeptégláztak. Aztán jöttek az amerikaiak, és a németek hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Volt ott egy generátor, azt megrongálták, tönkretették, sőt, fel is akarták robbantani. Hatalmas volt a felfordulás, mindenki menekült amerre látott, édesapám volt az egyetlen, aki észrevette a zsinóron a generátor felé futó tüzet, és eltaposta azt.”
„Ez a generátor látta el addig árammal az egész tábort, és rengeteg ember volt ott mindenféle nációból: franciák, lengyelek, az amerikai tisztek stb. Kórház is volt ott tele beteg emberrel, és mindenki halálra volt ítélve áram nélkül. Hoztak mindenféle mérnököket, de senki sem tudta beindítani a generátort. Volt fölötte egy szoba, édesapám a maga 24 évével beköltözött oda, és addig-addig bütykölt és próbálkozott, amíg egyszer csak sikerült beindítania a generátort. A bajtársai mesélték később, hogy amikor ez történt, mindenki a vállára kapta őt, dobálták, éljenezték és ünnepelték, onnantól kezdve pedig az amerikai tisztek asztalánál ehetett. Nagyon nagy becsben tartották őt, később az egyik amerikai tiszt sofőrje lett, akit ő vitt el a nürnbergi perre is, ott még Eisenhower tábornokot is látta. Pockingban volt ez a tábor, ezt nagyon sokat emlegette. Volt ott egy francia is, aki azt mondta neki, hogy az ő hazájában egy ilyen hőstettért biztosan megkapta volna a becsületrendet. De hát édesapámat sohasem foglalkoztatták ezek a kitüntetések. Ő csak egyszerűen, ha elébe jött egy probléma, azt mindig próbálta a maga nyugodt és egyedi módján megoldani” – meséli a mester lánya.
Aki azt gondolja, hogy bár ez egy önmagában izgalmas történet, de a későbbi motorsportos karrier szempontjából nem volt különösebb jelentősége, az nagyot téved! Hallgassuk csak tovább a visszaemlékezést!
„Miután véget ért a háború, és hazajött, a Magyar Repülő Szövetségben dolgozott, mint végzett elektroműszerész. Aztán egy nap érte mentek a reptérre, és megkérdezték, nem lenne-e kedve csatlakozni hozzájuk a belügyminisztérium motoros szakosztályába, a Dózsa csapatába. Híre ment a kinti hőstettének, hogy egyedül ő tudott megoldást találni a problémára, és kellett nekik egy jó szakember – ezért hívták. Ez 1953-ban történt, és így került édesapám a motorsport kötelékébe. Előbb a Dózsában, majd a Honvédban szerelt, és éveken át ő volt Kurucz György főszerelője.”
Kurucz György számos magyar bajnoki címe mellett egyik legnagyobb sikerét 1956-ban aratta, a legendás Bol d’or 24 órás verseny megnyerésével, Reisz Jánossal egy csapatot alkotva. Pannónia motorkerékpárjukat ki más, mint Aranykezű Laci bácsi szerelte és készítette fel erre a versenyre is, mint oly sok másikra. „A legenda szerint az egyik verseny előtt édesapám figyelmeztette Kurucz Gyurit, hogy ’Na, most vigyázz, Gyurikám, ha ráülsz, mert ez aztán szólni fog!’ Máig mesélik, hogy miután Gyuri visszaért a bokszba, káromkodott egy jóízűt, és azt mondta: ’Hát gyerekek, ez beindult alattam, mint egy rakéta! Nem győztem kapaszkodni belé, hogy engem is magával vigyen!’ Persze megnyerte a versenyt” – emlékezik vissza Királyföldy László lánya.
Laci bácsi még 90 éves kora felett is az öregmotoros találkozók állandó résztvevője volt, és mindenki szerette őt imádnivaló személyisége, egyedi humora, beszólásai és anekdotái miatt. Nemcsak zseni volt, de egyben egy kiváló magánember is, aki nagyon sokaknak fog hiányozni. 2015. január 19-én szívroham vitte el, 93 évet élt.
Temetése 2015. január 31-én, a 12.30-kor kezdődő gyászmise után lesz a hegymagasi temetőben. Családja és hozzátartozói szeretettel várnak minden barátot, aki szeretne méltó búcsút venni az elhunyttól, és elkísérni őt utolsó földi útjára. Isten Önnel, Aranykezű Laci bácsi!
