Az 1987-es szezontól kezdve hat éven át szinte minden idényben megjelent egy újabb és újabb olasz konstruktőr a száguldó cirkuszban, s történeteik szinte kivétel nélkül a Méltán elfeledve rovatba kívánkoznak. Nincs ez másként a Life csapattal sem, mely 1990-ben nagy reményekkel, s saját gyártású motorral érkezett meg a Formula-1-be, ám próbálkozásuk minden idők egyik legszánalmasabb históriájaként vonult be a sportág történetébe.
A csapat története érdekes módon egy motorblokkal kezdődött, miután 1980-ban a Ferrarinál lapátra tették Franco Rocchit, aki korábban a motortervezésért felelős mérnökök egyike volt. Az olasz ezt követően nekilátott egy évtizede dédelgetett terve, egy speciálisan kialakított W12-es motor megalkotásához, s hosszú munkálatok eredményeképp 1989 elejére végre el is készült Rocchi saját erőforrása. Ebben az időben a Formula-1 motortéren épp átalakulóban volt, a turbókorszak végével új gyártók érkeztek a sportágba, így reális lehetőségnek tűnt, hogy Rocchi motorja is hamarosan elkel. Ekkor egy Ernesto Vita nevű olasz üzletember orrát megcsapta a pénz szaga, s megvásárolta az erőforrás jogait Rocchitól abban a reményben, hogy jó pénzért valamelyik élcsapatnak értékesítheti azokat.
Vita egész évben hiába próbálta a W12-es terveit eladni, így év végére feladta a keresgélést, és úgy döntött, a motorokat maga fogja indítani az 1990-es szezonban. Így aztán megalapította a Life csapatot – a név családnevének angol megfelelője –, ám hiába állt rendelkezésre a motor, nem volt meg a megfelelő felszerelése saját autó gyártásához. Kapóra jött azonban egy másik az F1-re teljesen alkalmatlan olasz társulat, az egy évvel korábban csődbement First Racing kasztnija, mellyel az 1989-es szezonra készültek, de futamindulásig nem jutottak el vele.
Érdemes pár szót szólni e tákolmányról, melyet Richard Divila tervei alapján építettek meg, ám amikor a tervező meglátta az elkészült autót, figyelmeztette a súlyos konstrukciós hibákra a csapatot, akik viszont nem vettek ezekről tudomást. Divila ezt követően a nyilvánosság előtt előbb virágcserépnek, majd időzített bombának nevezte az autót, figyelmeztette az azt tesztelni készülő pilótákat, hogy bele ne üljenek, mert életveszélyes, végül pedig törvényi úton igyekezett elérni, hogy a nevét bármilyen módon felhasználják ezzel a négykerekű koporsóval kapcsolatban. Ez lett hát Vita istállójának versenygépe, s miután az időközben Life F35-re keresztelt W12-est sikerült a csapat kezdetleges felszereléseivel az autóba applikálni, Life L190-nek nevezték el azt.
A szezonnak a Life csapat egy kasztnival, egy motorral, tesztek és tartalék-alkatrészek nélkül vágott neki. A motor, a nagyreményű W12 ráadásul hihetetlenül gyengének bizonyult, 150-250 lóerő hátránnyal rendelkezett az összes többihez képest. Cserébe a kasztni viszont jó nehéz volt, az autó pedig irányíthatatlan és megbízhatatlan. Az autó teljesítménye alapján a Formula-3-asok mezőnyében kétségkívül az erősebb konstrukciók közé tartozott volna, a Formula-3000-ben viszont egyértelműen a vert seregbe… A Life egyébként soha nem tudott megtenni három egymás utáni körnél többet, valami mindig elromlott az autóban…
A csapat egy szem versenygépébe a legendás Jack Brabham fiát, az azóta szeméremsértés miatt börtönbe került Gary Brabhamet, a két évvel korábbi brit Formula 3-as bajnokság második helyezettjét, illetve az előző évi brit Formula 3000 bajnokát ültették. Az első, phoenixi futamon a Life egyáltalán nem meglepő módon teljesen versenyképtelennek bizonyult, és már az előkvalifikáción elvérzett. Brabham az időméréseket összesítve a 35 indulóból a 34. helyet szerezte meg, fél perc hátránnyal a 33. helyezett Langes mögött, de több mint három perccel (!) megelőzve Gachot Coloni-Subaruját – mely csapatról korábban már megemlékeztünk e sorozatban.
Brabham a második futam után otthagyta az istállót, miután az autója a prekvalifikáción 400 méter után megállt, s ezt az okozta, hogy a sztrájkoló szerelők nem tettek olajat a motorba. A harmadik versenyen így már a Formula-1-be hét év után visszatérő olasz veterán, Bruno Giacomelli vezette a Life L190-et, természetesen kevés sikerrel. Imolában a prekvalifikáción 7 perc 16 másodperc került a neve mellé, ami bő 360 másodperccel volt lassabb a pole-időnél, de még így is megelőzte a két AGS-t, akik nem tettek meg egyetlen kört sem. A sors fintora, hogy ez a 33. hely lett a csapat történetének legjobb helyezése…
Miután a Life ezt követően kilenc versenyen át rendre tökutolsó lett a prekvalifikáción, a csapat végül kidobta a W12-est, és a Judd V8-asaira váltott. A Brabham, a Leyton House és az EuroBrun számára motort szállító Judd korántsem volt versenyképes, amit tökéletesen igazol, hogy a hat autó összesen kilenc pontot szerzett a szezon során, s a Life saját erőforrásaihoz képest tényleg komoly előrelépést jelentett ugyan, a menthetetlenül rossz kasztni hátrányait azonban természetesen nem tudta kiegyenlíteni. Giacomelli az utolsó két prekvalifikáción is utolsó lett. Az Olasz Nagydíjon egyébként állítólag pályára gördült egy szabadedzésen Franco Scapini, a csapat hivatalos tartalék- és tesztpilótája. Állítólag.
A Portugál Nagydíjon ráadásul hihetetlenül komikus jelenetnek lehettek tanúi azok, akik kilátogattak az előkvalifikációra, hiszen az új motorblokkot „nem sikerült tökéletesen” beépíteni az autóba, hiszen a motorborítás nem illett össze az új motorral, így a Life pályára sem gurulhatott. A spanyol futamon már sikerült az autót összerakni, így újra megmérkőzhettek az időmérőn való részvételért, amitől mindössze 18 másodperc választotta el őket. A Life nagy bölcsen nem utazott el az utolsó két tengerentúli futamra.
A Life csapat a semmiből érkezett a Formula 1-be, és nyom nélkül tűnt el. Vita úr azért alapította meg csapatát, hogy W12-es motorjára ráirányítsa a figyelmet, ám természetesen egyetlen csapat érdeklődését sem keltette fel a tökéletesen versenyképtelen erőforrás. A Life Racing Engines-ről, a sportág történetének egyik legrosszabb csapatáról 1990. szeptember 30-a után soha többé nem hallottunk…
1 szezon
14 nagydíj
14 sikertelen előkvalifikáció
1 ténylegesen megelőzött autó az előkvalifikációkon
33. hely az 1990-es San Marino-i Nagydíj edzésein (Giacomelli)
19. hely az 1990-es Konstruktőri Bajnokságban
38. hely az 1990-es Világbajnokságon (Giacomelli)
3 sorozatban megtett kör
7:16,212-es kvalifikációs kör Imolában
Formula-3-as színvonuló versenyautó
A motorra nem illő borítás
