Évekig a mezőny második felében sínylődik egy csapat, netán még a futamra való kvalifikálás is csak ritkán sikerül, aztán egy csapásra nagyot ugrik előre? Mostanában nehezebb elképzelni, de a korábbi évtizedekben erre jócskán láthattunk példát. Világbajnoki címet ugyan nem nyertek vele az érintettek, de az elért sikerek így is édesek voltak.
1988 – March
A Leyton House-March istálló 1987-ben szállt be (újra) a Formula-1-be, az első évben semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni. Az 1988-as autó azonban igazi csoda lett, aerodinamikailag elképesztően jól tervezett, a gyengébb erőforrás ellenére is nagyokat villantó versenygép. A tervezőjét úgy hívták, hogy Adrian Newey, ez volt pályafutása első, saját designja.
Ivan Capelli különösen villogott vele, Belgiumban harmadik, Portugáliában (Ayrton Sennát is megelőzve!) második helyen végzett és a győztes Prostot is keményen támadta, pedig emlékezzünk, abban az évben mekkora fölényben volt a McLaren-Honda.
1993 – Ligier
A korábban szebb napokat látott francia istálló az 1980-as években fokozatosan süllyedt egyre lejjebb a mezőnyben, pedig korábban számos futamgyőzelem fűződött az istállóhoz. 1990-ben és 1991-ben nem sikerült pontot sem szerezni, majd a Renault-motor megszerzésével már javult a helyzet, bár először csak néhány egységre futotta. Egy évre rá viszont a karosszéria is ütősebbre sikerült, a Mark Blundell-Martin Brundle duó 23 pontot (köztük három dobogós helyet) gyűjtött össze és összességében az ötödik helyre volt jó a Ligier.
1989 – Minardi
Több tényező szerencsés összeállásának köszönhetően a Minardi 1989-es versenyautója kiemelkedően jól sikerült. A klasszikus olasz kiscsapat több, mint húsz évet húzott le a Formula-1-ben, jó néhány szezonban a pontszerzés valódi reménye nélkül. Ekkor azonban a sereghajtók közül az M189 segítségével a középmezőnybe emelkedett az istálló, tervezője pedig az azóta ismerté vált Aldo Costa. Pierluigi Martini kamatoztatta igazán a gépben rejlő potenciált, háromszor is pontot szerzett, csapattársa, Luiz Perez-Sala szintén egyszer bejutott a legjobb hatba.
A legemlékezetesebb pillanat azonban, amikor a Portugál Nagydíjon, Estorilban a Minardi állt a mezőny élén! A bokszmunkák után ugyanis még a későbbi győztes, Gerhard Berger is csak Martini mögé tudott visszajönni, így hivatalosan egy kört az olasz vezetett a futamon. Év végén, Ausztráliában a harmadik, 1990 első hétvégéjén, Phoenixben pedig a második helyre kvalifikálta magát Martini, csak néhány század hiányzott ahhoz, hogy a pole-pozícióban lássunk egy Minardit. Az időmérős sikerekben komoly szerepe volt a Pirelli akkori kvalifikációs gumijainak is.
1990 – Tyrrell
A Tyrrell nem volt rossz csapat a ’70-es években, még világbajnoki címeket is nyert. A turbóérában azonban menthetetlenül lemaradtak és sosem sikerült igazán felzárkózniuk már, mielőtt 1998-ban a BAR felvásárolta az anyagi nehézségekkel küzdő istállót. Volt azonban egy kivételesen jól sikerült autójuk egy remek tehetséggel a volán mögött. 1990-ben Jean Alesi több alkalommal is a közvetlen élmezőnyben küzdött.
A lóerőhátrányban levő V8-as Ford motor gyengébb sebességét kiegyenlítette a kitűnően sikerült karosszéria. Aerodinamikailag kiemelkedően hatékonynak bizonyult a több újítást is tartalmazó autó, köztük a magasított orrkúpot, amit a következő években lassacskán mindenki átvett. Alesi Phoenixben és Monacóban is kis különbséggel Senna mögött a második helyen végzett. A fiatal pilóta kockáztatós vezetési stílusa miatt jócskán követett el hibákat, így végül csak 13 pontot szerzett a csapat, de sokkal több is lehetett volna, technikai vagy vezetői hibák miatt még közel ugyanennyit bukott el a Tyrrell.
