Bruce McLaren
(4 győzelem, 27 dobogós hely)
Csaknem húszezer kilométer a távolság Új-Zéland és Nagy-Britannia – az F1-es csapatok zömének székhelye – között, ez a különbség pedig sokkal nagyobbnak érződött az 1950-es években. A hírnévre vágyó új-zélandi (és ausztrál) versenyzőknek szó szerint a világ túlsó felére kellett költözniük, ha az Európában csoportosuló motorsportból akartak megélni. Nagy áldozatokat kívánt, és a külső segítségre is szükség volt: McLarent az ausztrál Jack Brabham szúrta ki, majd az új-zélandi nagydíjszövetség ösztöndíjával vette nyakába a világot.
McLaren a Cooper versenyzőjeként – Brabham csapattársaként – első F1-es szezonjában a legfiatalabb futamgyőztessé vált, a másodikat pedig a bajnokság ezüstérmeseként zárta. Később 1966-ban megalapította saját csapatát, a McLarent, amely halhatatlanná tette nevét: az első új-zélandi Formula-1-es versenyző egyben a legismertebb is.
Chris Amon
(11 dobogós hely)
Gyorsasága McLarenével vetekedett – 1966-ban közösen nyerték meg a Le Mans-i 24 órást –, és a Ferrari, March és Matra csapatokkal is az élmezőny állandó szereplője volt: szerencséből azonban annál kevesebb jutott ki neki. Számos alkalommal az élről esett ki, és ma is az egyik legjobb F1-es pilótának tartják, aki sosem szerzett futamgyőzelmet.
Denny Hulme
(1967-es világbajnok, 8 győzelem, 33 dobogó)
Szintén ösztöndíjasként került Európába. Hulme Formula-1-es karrierje során két csapatban szerepelt: előbb az ausztrál Brabham saját istállójában, ahol 1967-ben főnökét legyőzve megszerezte a világbajnoki címet, Új-Zéland legnagyobb sikerét. A következő szezonban már nem a Brabhamnél nyomta a gázt, hanem átpártolt honfitársa, McLaren csapatához, ahol hosszú szezonokat húzott le, a csapatalapító 1970-es halála után is. Még utolsó szezonjában, 1974-ben is nyert versenyt: McLarent minden mutatóban túlszárnyalva a legeredményesebb új-zélandiként vonult vissza.
Howden Ganley
(legjobb helyezés: 4. pozíció)
A december 24-én, Hamiltonban született pilóta ma is úgy érzi, Formula-1-es futamgyőztesnek kellene lennie. A kaotikus 1973-as Kanadai Nagydíjon őt intette el első pozícióban a kockás zászló: legelső alkalommal küldték pályára a biztonsági autót, melynek következtében teljesen követhetetlenné váltak az eredmények. A Frank Williams Racing Cars versenyzőjét végül a hatodik helyre, egy kör hátrányba sorolták. Csupán három szezonon át tartó pályafutása során néhány pontszerző eredményt jegyzett még.
Mike Thackwell
(öt nagydíj, két rajt)
A 33 éven át utolsó új-zélandi Formula-1-es induló karrierje sem szokványos. A Tyrrell 1980-ban fiatal tesztpilótájának előbb helyettesként adott lehetőséget, majd harmadik autót indított számára: három próbálkozásból Thackwell csak Kanadában kvalifikált, ahol a versenyt rajtbalesetet követően rögtön felfüggesztették. Thackwellnek át kellett adnia autóját a csapat első számú versenyzőjének a második startra, így vitatható, hogy 19 évesen és 182 naposan valóban megillette-e őt a legfiatalabb futamrésztvevő rekordja, melyet Jaime Alguersuari döntött meg.
Az ifjú versenyző csupán négy év múlva tért vissza két versenyre helyettesként: ismét Kanadában sikerült kvalifikálnia, ahol versenye ezúttal 30 körig tartott. A Formula-2-es és F3000-es bajnokságban számos győzelmet szerzett, általános nézet, hogy sokkal fényesebb karrierre lett volna méltó a királykategóriában.
Új-Zéland F1-eseinek teljes listája: Bruce McLaren (1958-1970), Tony Shelly (1962), Chris Amon (1963-1976), Denny Hulme (1965-1974), Howden Ganley (1971-1974), Graham McRae (1973), John Nicholson (1974-1975), Mike Thackwell (1980, 1984), Brendon Hartley (2017).
