Denny Hulme 1936. június 18-án látta meg a napvilágot. A második világháború után – amely során apját Viktória Kereszttel tüntették ki lövészként elért hőstetteiért – fuvarozó vállalkozásba kezdett édesapja teherautóival, amelyeket egyébként már hatévesen egyedül vezetett.
Hulme aztán hamar belekóstolt a versenyzés világába is, eredményei révén pedig Európában is rajthoz állhatott különböző szériákban, így például a Formula-2-ben is. Annak ellenére, hogy már itt megismerkedett a Formula-1 két ünnepelt sztárjával, Bruce McLarennel és Jack Brabhammel, az új-zélandi pilóta elég későn mutatkozhatott be a száguldó cirkuszban: bár bajnokságon kívüli nagydíjakon többször is szerepelt, (majdnem) teljes szezont 1965-ben futhatott először.
Ekkor már a Brabham által alakított istálló kötelékeibe tartozott, ám eleinte a csapatalapító árnyékában versenyzett. 1966-ban, amikor az ausztrál megszerezte harmadik világbajnoki elsőségét – máig ő az egyetlen, aki ezt saját alakulata színeiben érte el –, Hulme-nak csak dobogós helyekre futotta, jóllehet az összes versenyen, ahol célba ért, befért a top3-ba, s az összetettben is negyedik lett.
1967-ben aztán eljött az ideje: Hulme azt a két versenyt nyerte meg, amely talán a legkomolyabb presztízzsel bírt már akkor is. Előbb Monacóban szerezte meg F1-es karrierje első sikerét – azon a nagydíjon, amely elsősorban Lorenzo Bandini halálos balesetéről maradt emlékezetes –, majd a rettegett Nordschleifén is diadalmaskodni tudott.
Az új-zélandi emellett rendkívül konzisztens volt, ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy bár az évad második felében a Lotusok egyértelműen gyorsabbak voltak a Brabham-Repco autóknál, meg tudta szerezni a világbajnoki címet. Ehhez persze az is kellett, hogy az összetett elsőségért szintén harcban álló Brabham ne utasítsa maga mögé: az ausztrál végig tisztességesen bánt pilótájával, aki ezt ki is használta, s hazája máig egyetlen F1-es vb-győztese lett.
A következő szezontól kezdve aztán már Bruce McLaren csapatában versenyzett, s bár győzelmeket és világbajnoki összetettbeli dobogókat ott is tudott szerezni, a címnek már nem igazán tudott a közelébe kerülni. A McLarennel azonban nem csak az F1-ben próbált szerencsét: a Can-Am sorozatban kétszer is bajnok tudott lenni velük. A száguldó cirkusznak végül 1974 végén, akkor már a Marlboro Team Mexico pilótájaként fordított hátat.
Hulme azonban több más legendás versenyen is kipróbálta magát: az indianapolisi 500 mérföldesen az év újonca címig jutott, Le Mans-ban és a bathursti 1000 mérföldes viadalon pedig kategóriaelsőséget gyűjtött be – utóbbit 1991-ben, azaz 55 évesen! Egy esztendővel később aztán épp ezen a versenyen állt rajthoz, amikor szívinfarktust kapott, s bár még kórházba szállították, nem tudták megmenteni az életét.
