Az ász a 60-as évek egyik sztárja, John Surtees volt, mindmáig az egyetlen ember, aki motoron és Formula-1-ben is világbajnoki címet tudott nyerni. Utóbbi 1964-ben sikerült neki, a Ferrari színeiben: a mexikói szezonzáróra 5 pontos lemaradással érkezett Graham Hillhez képest, amelyet 1 egység előnyre fordított második helyével: ő lett a Formula-1 történetek 9. világbajnoka.
Kapcsolata azonban nem sokkal később megromlott a Ferrarival, miután a csapat úgy döntött, kihagyja a versenyzőt az 1966-os Le Mans-i 24 órásra nevezett felállásából. Bár a spái Belga Nagydíjat pole-ból indulva megnyerte, a következő futamon már a Cooper csapat színeiben állt rajthoz. Mexikóban ezzel az istállóval is győzni tudott, az évet pedig másodikként zárta az összetettben Jack Brabham mögött, aki az F1-ben azóta is egyedüliként saját csapatával lett világbajnok.
Surtees mégsem maradt hosszabb távon a korábban szintén Brabhammel bajnoki címeket is gyűjtő brit formációnál, és egy hónappal a szezonzáró után, november 28-án 12 hónapos szerződést írt alá az F1 japán csapatával, a Hondával. Az istálló nem szerepelt régóta a királykategóriában, 1964 közepén csatlakoztak, egy teljes és két csonka szezont teljesítettek. Richie Ginther nyert egy futamot számukra egy évvel korábban, de más alkalommal nem sikerült dobogóra állni.
A Honda tisztában volt vele, hogy egy élversenyzőre van szüksége. Yoshio Nakamura csapatmenedzser a következőképpen állt Surtees elé: „Ha nálunk vezetsz, folytatjuk a versenyzést, ha nem, kiszállunk.” A projekt olyannyira a világbajnok köré épült, hogy csapattársa sem volt, a Honda csupán néhány futamon indított második autót.
Surtees a gyártóval teljesített első versenyén, az 1967-es Dél-Afrikai Nagydíjon dobogóra állt harmadik helyével, de az újabb pódiumra egészen a monzai futamig várni kellett. Olaszországon mutatkozott be a japánok RA300 nevű autója, amelyet valójában az amerikai Lola cég fejlesztett a V12-es Honda-motor köré – nem véletlen, hogy Hondolának becézték. Surtees a bemutatkozó versenyen megszerezte a győzelmet, miután Graham Hill és a bravúrosan felzárkózó Jim Clark autója is felmondta a szolgálatot, ő pedig az utolsó körben megelőzte Jack Brabhamet. A siker fényes jövőre biztathatott, valójában azonban Surtees utolsó futamgyőzelme volt, hiába maradt még öt évig a sportágban.
A Hondola mindössze négy versenyt ért meg, utódja azonban sokkal megbízhatatlanabbnak bizonyult, Surtees 12-ből 8 versenyt nem fejezett be 1968-ban. Kétszer sikerült felkapaszkodnia a dobogóra, megint Monzában pedig a Honda első F1-es pole-pozícióját szerezte, de az év összességében gyengébb volt az előzőnél, negyedik helyett csak a bajnokság hetedik helyén végzett.
Ez az évad tragikus helyet foglal el a gyár versenyrészlegének történetében. A Francia Nagydíjon mutatták be az RA302-t, amelynek fejlesztését ismét a Honda Racing végezte a Lola helyett. A forradalmi autó karosszériája a megszokott alumínium helyett magnéziumból készült, és víz- helyett léghűtéssel működött. Surtees megtagadta, hogy vezesse az autót, amelyet „halálcsapdának” bélyegzett gyúlékonysága miatt. A versenyen a francia Jo Schlesser ült a volán mögé, aki már a második körben kiesett. Az üzemanyaggal teli autó kigyulladt, a versenyző pedig nem tudott menekülni.
A halálesetet követően a Honda úgy döntött, kiszáll a Formula-1-ből, ahova 1983-ig nem is tért vissza – akkor motorszállítóként, 2006-ban pedig gyártóként. Surtees előbb a BRM-hez igazolt, majd megalapította saját csapatát, olyan eredményeket azonban már sosem tudott elérni, mint a Hondával karöltve.
