Az 1968-as világbajnokság negyedik futama, a spái Belga Nagydíj egy óriási technikai változás, a különleges végeredmény és egy hatalmas, de szerencsére csak könnyebb sérüléseket hozó baleset miatt vonult be a sportág történetébe. A világbajnokságot a Monacóban az egyaránt F1-es karrierjük egyetlen dobogós helyét szerző Attwood és Bianchi előtt győző Graham Hill fölényesen vezette, hiszen 24 pontja volt Hulme 10 egysége ellenében, míg a Lotus 27-8 arányban előzte a McLarent.
A spái pole-t (természetesen még a régi, bő 14 kilométeres pályán) Chris Amon szerezte meg a Ferrarival, méghozzá magabiztosan, hiszen a matrás Jackie Stewartnak 3,7, saját csapattársának, Jacky Ickxnek 5,7, míg John Surteesnek 6,4 másodpercet adott. A Honda világbajnokát követte a két McLaren-pilóta, a címvédő Hulme és mag a csapatalapító – utóbbi már nyolc és fél másodperc hátrányt szedett össze egy körön.
Az 1968-as Belga Nagydíj a rajt előtt történelemmé vált, hiszen a Lotus monacói próbálkozását követve immár a csapatok jelentős része szárnyakat szerelt az autókra, azaz megkezdődött a szárnyak korszaka a Formula-1-ben. A Ferrari versenyzőinek egymás viszonyított eredménye jól mutatta, mennyit számít ez az újítás, hiszen míg Amon autójára felszerelték őket, addig Ickxére Spában még nem.
A startot követően a remekül induló Surtees vette át vezetést, akit egy ideig a két Ferrari követett – Bruce McLaren ezzel szemben alaposan elrontotta az indulást, s a 11. helyről volt kénytelen felzárkózni. A 18 tagú mezőny gyorsan fogyatkozott, hatan már a 28 körös futam első negyedében kiestek, köztük a 100. versenyhétvégéjén részt vevő Jack Brabham, valamint a bajnoki listavezető Graham Hill is – mindketten műszaki gondokkal.
A hatodik körben aztán a cooperes Brian Redman is kiesett, méghozzá egy hatalmas balesetben: miután felfüggesztése meghibásodott, a brit versenyző a betonfalnak csapódott, majd azon átrepülve egy mögötte álló autónak vágódott. A Spanyol Nagydíjat, karrierje második F1-es futamát a dobogón záró brit törésekkel és égésekkel ugyan, de megúszta az esetet, melynek sokkal rosszabb vége is lehetett volna...
A csillaghullás pedig folytatódott: a 7. kört az első két helyen záró Surtees és Amon közül bő tíz perc múlva egyik sem volt már versenyben, így Hulme és Stewart kettőse állt az élre, mögöttül az immár dobogós helyre előretörő McLarennel. A címvédő Hulme azzal kapcsolatos reményei, hogy ő szerzi meg a McLaren istálló első győzelmét, a 18. körben műszaki hiba miatt lettek semmivé, így a magabiztos győzelem felé tartó Stewartot a BRM-es Pedro Rodriguezt lebirkózó McLaren követte a cél felé.
Sőt, az új-zélandi tulajdonképpen azt is hitte, hogy másodikként ért célba, amikor leintették, s csak később tudta meg, hogy az utolsó kört az élen kezdő Stewart autójából kifogyott az üzemanyag, azaz ő nyerte meg a Belga Nagydíjat Pedro Rodriguez és a harmadik helyről induló, majd a számos kiesésnek köszönhetően végül oda vissza is kerülő Jacky Ickx előtt. Stewartot negyedikként, az egy körrel előtte kieső Oliver-t pedig ötödikként rangsorolták, s Lucien Bianchi is szerzett egy pontot – karrierje során harmadszor és utoljára.
Így született meg a McLaren istálló történetének első győzelme, melyet azóta egészen pontosan 181 másik született. Az alapító viszont többször már nem győzött, utoljára állt ekkor a dobogó tetején – a karrierje során először a legjobb háromban záró Ickx és a BRM 100. versenyén az istálló 50. pódiumát elérő Rodriguez közt. A szárnyak érezhetően gyorsabbá tették a Formula-1-et, hiszen több rekord azonnal megdőlt: a legnagyobb átlagsebességű verseny, illetve versenykör egyaránt ehhez a versenyhez fűződött – egészen Rodriguez két évvel későbbi spái győzelméig.
